Irodalmi Szemle, 2011
2011/8 - TALÁLKOZÁSOK A SZÖVEGTENGERBEN - Mizser Attila: Lovasiskola (tanulmány Hajnóczy Péterről)
14 Mizser Attila tos mediális struktúrát tételeznek, amelyben az írás sosem a valóságra vonatkoztatható, minden szöveg vonatkoztathatósága újabb mediális szintet jelent, újra meg újra eliminálódik a jelentés/megismerés lehetősége, és nem kapunk információt arra vonatkozóan, hogy az így szerveződő szöveg viszonya az első mondatban megjelölt ideális szöveghez hogyan módosul. így a szöveg folytonos elmozdulásokkal terhes, dekonstruálja önmagát a jelentés (sosem lehetünk biztosak benne, hogy mikor olvasunk olyan szöveget, amely része lesz a még meg nem írt, ideális szövegnek). El kell fogadnunk, hogy a textus, amelyet olvasunk, olyan írásművekről tudósít, illetve olyan írásos emlékeket halmoz fel, amelyek révén szétszálazódik a történés, és a cselekmény két szálának egymásba játszása során, a két történet egymásra vetülésében az elbeszélő identitása is bizonytalanná válik: a két történet beszélője olykor hasonló szokásokkal bír, például mind a kerettörténet, mind pedig a Krisztina-elbeszélés főhőse szereti Kleistet, és Martinovicsot: „Nem volt kivel beszélnie; nem társaloghatott Kleistről vagy Martinovicsról az ácsokkal, kőművesekkel, vízvezeték-szerelőkkel, burkolókkal” (12.). „Lassú kortyokban itta a második korsó sört és cigarettára gyújtott. Nem téged álmodtalak meg, gondolta ismét. Legalább beszélgetni tudnék vele Kleistről, Martinovicsról és az elmúlt iszonyú télről Rákoscsabán, de érezte, sőt bizonyos volt benne: Krisztinát nem érdekli majd Kleist és Martinovics, mindig derűt árasztó lénye pedig tiltakozik a nyomor képei ellen” (42.). Ugyanígy az alkoholhoz való viszony, valamint az alkoholfogyasztás mint az idő mértékegysége egyaránt fontos narratív elem a kerettörténetben és a Krisztina-történetben is: a két szál tematikus átfedések mentén íródhat/olvasódhat egymásba, vannak azonban olyan textuális motívumok, amelyek a következtetésünket - vagyis a totalizáló olvasatot, mely szerint a két elbeszélést egymásutániságukban vagy egymás kiegészítéseként olvassuk - elbizonytalanítja. Ilyenek azok a kiszólások a törzsszövegből, amelyek elkülönülnek tipográfiailag a már említett módon, és a szöveg keletkezésének műhelymunkájára vonatkozó utalásokként érthetőek, előre- vagy visszautalhatnak a regény térben, megelőlegezhetnek, bevezethetnek újabb vendégszövegeket. Ilyen Rákoscsaba első említése: „»Talán Rákoscsaba?«” (11.). Meglehetősen hangsúlyos helyen található ez a mondat, hiszen az első explicit vendégszövegként felismerhető egység után olvashatjuk, ezáltal olvashatjuk a mondatot a többi, megtalált, ám be nem illesztett textusra való utalásként (találgatásként, hogy honnan valóak a szövegegységek, esetleg konkrétan a már beillesztett egységre is vonatkozhat). Később azonban, szinte változatlan formában ismétlődik meg a szerkezet, ám nem kiszólásként, hanem a törzsszöveg - a szöveg lehetetlenségét leíró történet - részeként, és bevezeti a Krisztináról szóló elbeszélést: „Igen, talán Rákoscsaba, a tél a hitetlen konyhában, aztán a Geodéziai Intézet és Krisztina” (14.). Ez a repetitív szerkezet megkettőzi a narratívát: a regény két fő szála ezen a ponton a motivikus hasonlóságok mellett felépítettségében is párhuzamos. Mindkét történet ideje meghatározhatatlan, pontosabban egymáshoz viszonyítható: a Krisz
