Irodalmi Szemle, 2011
2011/8 - TALÁLKOZÁSOK A SZÖVEGTENGERBEN - Mizser Attila: Lovasiskola (tanulmány Hajnóczy Péterről)
MIZSER ATTILA Lovasiskola Az írás rendje és ideje Hajnóczy Péter A halál kilovagolt Perzsiából című kisregényében Hajnóczy Péter kisregénye, A halál kilovagolt Perzsiából, mind tematikus, mind pedig retorikai értelemben az írás létmódjára kérdez rá: a mü tétje tulajdonképpen a szöveg szerveződése, amely egyben a személyiség autonómiájának és integritásának, és a valóság leképezésének, rögzítésének bizonyítéka, feltétele is lenne. A kisregény két szála - a kerettörténet az író-elbeszélőről, aki nem képes az írásra, valamint az általa lejegyzett Krisztina-történet - ambivalens viszonyban van egymással, mindkettő valamiként az írás és az idő problémáját helyezi a fókuszba. Az írásmotívum már az első mondatban megjelenik: „íme a rettenetes üres fehér papír, amire írnom kell, gondolta” (7.). A szöveghely nemcsak a főszereplőnek - az egyes szám harmadik személyü, ám nézőpontját tekintve a főhőssel azonos tudással rendelkező elbeszélőnek - az írás lehetőségére vonatkozó dilemmáját vezeti be a történetbe, hanem egyfajta metanarratív mozzanatként rá is mutat a létesülés helyére, hiszen a mondat, amely az írást mint feladatot, mint a jövőbe kitolt aktust értelmezi, maga is egy szöveg, egy írás(mü) része. Derridánál olvashatjuk, hogy „arra hajiunk, hogy minderre és sok egyébre is az »írás« szót használjuk nem csupán a betűkkel kifejezett, a piktografikus vagy az ideografikus inskripció fizikai gesztusainak jelölésére, hanem mindannak a jelölésére is, ami az inskripciót lehetővé teszi; sőt nemcsak a jelölő felületre, hanem ajelölt felületre is; így »írásnak« mondjuk mindazt, ami általában inskripciót hozhat létre, akár betűkkel fejeződik ki, akár nem, még akkor is, ha amit szétszór a térben, az távol áll az emberi hang rendjétől: kinematográfia és persze koreográfia, de képi, zenei, plasztikai stb. »írás« is.”1 Az írás, amelyet el kell kezdeni, nem azonos azzal, amely a papírra lesz vetve, ám nem független attól, annak mintegy a nyomaként tűnik fel: az általunk olvasott szöveg folyton vonatkozik a lehetséges szövegre, miközben az egyik szöveg íródik, a másik - mintegy ideális textusként - folyton jelen van. Ilyen értelemben írás az, amelyet olvasunk, írás maga a történet, amelynek lejegyzése elhalasztódik, és amely Hajnóczy kisregényének központi motívuma. A mű első sora voltaképp önmaga medializáltságára, közvetítettségére mutat rá, és egyúttal a kétféle írás fogalmát konfrontálja. Ez a kettősség végigvonul a mü egészén, a lineáris olvasás során újra meg újra olyan szöveghelyeket találunk, amelyek a két írásfogalom elkülönülésén alapuló „rést”, hiátust hoznak létre a müegészben: „Megpróbálta leírni látomásait; a keze hideg volt, mint a jég. Majd később folytatom az írást, gondolta, mereven a pohárra nézett, amely az óra mellett állt, s rágyújtott egy cigarettára” (83.). E dolgozatban arra a kérdésre keresem a választ, hogy az általunk olvasott
