Irodalmi Szemle, 2011
2011/8 - TALÁLKOZÁSOK A SZÖVEGTENGERBEN - Tözsér Árpád: Között. Kő. Tanknyomok (emlékezés Nemes Nagy Ágnesre)
4 Tőzsér Árpád ra magyar megteremtőjének tartják (Kulcsár Szabó „tárgyias hermetizmusról” ír vele kapcsolaban), engem 1957-ben és később nem a költő tárgyiassága nyűgözött le elsősorban, hanem az a szemlélete, amely az emberi testet az objektív-anyagi világ struktúrájában tudta működtetni. Egy hosszabb idézet a Szárazvillám kötet Tristán és Izolda című párbeszédes opusából, hogy pontosíthassam a mondandómat: „Lent fáklya ég. Ködös az este. / Tojáshéj-élet! Merre, honnan / mozdul a roppant-ujju kéz, / melynek nyomán végleg beroppan?” A Tristán és Izolda-mítoszt maga az univerzum játssza el a műben, de közben az anyagi világ olyan mértékben antropomorfizálódik, hogy az már szinte dezant- ropomorfizálódás, nem tudjuk, hol kezdődik az emberi test s hol végződik a világ- egyetem, csak az anyag, az univerzum roppant, whiteheadi működését érezzük. Illyésben, Nagy Lászlóban a legmonumentálisabb kép is emberszabású volt, Nemes Nagyban a legköznapibb emberi testrész működése is szikiagyötrelmű, univerzumérvényü. S nem állhatom meg, hogy a Balatonból - a Szárazvillám további darabjából - is ne idézzek két strófát, azokat, amelyek, verseszméletem legmélyebb rétege elemeként máig élnek és hatnak bennem: „A kisebb tó, a fok mögött. / A nagy víz hajdan erre járt. / Levendula-mezők között / látni a geológiát. / Hegyet gyűr, szétszakít, / humuszt morzsol hamuból, / s iszonyatos lábujjai / kiállnak a saruból.” Nemes Nagy verseiben a tudományok is megéledtek, hatóerő-mivoltukban láttatódtak. A geológia iszonyatos lábujjait, saruját csak úgy tudjuk elképzelni, hogy a Nemes Nagy-verset alakító erő, világlény egyszerre lakja be, tölti ki az eget és a földet, a „kettős világot”. Csoda-e, hogy 1966-ban, 1967-ben, a Kettős űrben című kötetem „nihilista” verseit írva is Nemes Nagy Ágnes foglalkoztatott: mikor a címet adtam a kötetemnek, az ő Kettős világbanja járt a fejemben. Korábban az ő példájára én is a min- denséget, az eget is, s a földet is igyekeztem belakni, de 1967-ben már égben is, földön is csak űrt találtam. Bábi Tibor, aki egyébként a kötetemre a „nihilista” jelzőt ráragasztotta, nem is késett (szóban) leleplezni: Összeilletek az ihletőddel, a paplánnyal, mondta, de te még nála is nihilistább vagy. Nem sokkal ezután személyesen is megismerhettem Nemes Nagy Ágnest. Ha jól emlékszem, 1968-ban, egy nemzetközi költőtalálkozón, Budapesten történt a dolog. Este, a bárpultnál egymás mellé ültetett bennünket a véletlen. Én fiatal voltam és harcias (nálunk, Csehszlovákiában akkor a liberális szabadszájúság dívott), Nemes Nagy megértő, de óvatos volt. Egyre csitított, hogy itt a falnak is füle van, én meg élveztem a külföldi polgár (vélt) immunitását: mit nekem a fal füle! A sötét háttérben valahol egy részeg szlovák költő (Vladimír Reisel) sivította, hogy „Dubček, Dubček”, a magyar költőnő meg rosszallón odafordult, s máig hallom, ahogy mondja: Majd kiáltasz te még Kádárt is, öregem! A jugoszláviai Hídról és Új Symposionról beszélgettünk, arról, hogy őt-Nemes Nagyot - már csak ott becsülik meg igazán. Bányai Jánosnak a róla szóló Híd- beli kritikái viszont nem tetszettek neki, a fele mindegyiknek belemagyarázás,