Irodalmi Szemle, 2011
2011/7 - IDENTITÁS, HUNGAROLÓGIA - Filep Tamás Gusztáv: Zsidó magyarok a két világháború közötti csehszlovákiai magyar közéletben (tanulmány)
60 Filep Tamás Gusztáv rületeken is - praktikával, rábeszéléssel, fenyegetéssel, azzal, hogy adatfelvételkor ceruzával töltötték ki az íveket vagy nem voltak hajlandók azt a nemzetiséget beírni, amit a megszámlált bevallott, névelemzéssel és így tovább - szlovák népességet kreáltak a szlovákul is tudó magyarok egy részéből. Az utólagos beadványokat elutasították, a fellebbezőket megbüntették. Új adatfelvételre akkor került sor, amikor az állam szempontjából volt kedvezőtlen a végeredmény. Az egyik magyar faluban az első nekirugaszkodásra egyetlen szlovákot tudtak megszámlálni - a másodikra már száztíznél többet. E kérdés szempontjából döntőnek tartom, hogy a magyar és a csehszlovák népszámlálások eltérő fogalmakkal dolgoztak, illetve másra kérdeztek rá. Magyar- országon 1910-ben is az anyanyelvre, Csehszlovákiában 1921-ben a nemzetiségre, 1930-ban szintén az anyanyelvre; kizárólag a zsidók vallhatták magukat zsidó nemzetiségűnek anélkül, hogy beszéltek volna jiddisül vagy héberül. A Csehszlovákiában érvényes nemzet-, illetve nemzetiségterminus és a magyar politikai nemzet kategóriája összemérhetetlenek. Lehet, hogy nincs ellentmondás abban, ha valaki 1910-ben magyarnak (magyar anyanyelvűnek) minősítette magát a népiségtől független politikai nemzetfogalom keretében, 1920-ban pedig zsidó nemzetiségűnek, hiszen azok, akik Csehszlovákia határain belülre kerültek, egyben kiestek a magyar politikai nemzet fogalmának érvényességi köréből. Kérdés persze, hogy az 1910-es népszámlálásnál ki hogyan értelmezte az anyanyelvet. Végül a cionistáknak a magyarságról való teljes leválása sem maradéktalanul egyértelmű számomra. Még a megszállás előttről, 1918 őszéről ismerünk olyan polémiát a pozsonyi sajtóból, amelyben cionista vezető a magyar társadalom részeként határozza meg a cionistákat; Kárpátaljáról az 1920-as évekből pedig olyan pártdokumentumot, amely a cionistákat tételesen is a magyar társadalom alkotóelemei között hívja föl a nemzeti együttműködésre. Egybecseng ez a Kovács Éva kassai zsidókról szóló könyve egyik interjúalanya által mondottakkal: „A cionizmus ellenére mi nagyon magyarok voltunk. [...] A magyarságot itt Szlovákiában a zsidók tartották, még a hitközségben is csak magyarul beszéltünk.” Végül fontosnak tartom megjegyezni itt, hogy a zsidóság identitásváltozásait nem lehet függetlenül kezelni és mérni a magyarság keresztény vonalon kimutatható lélekszámveszteségétől. Mindegyik felekezetnek megvolt a maga vesztesége, s bár igaz, hogy a zsidók identitásváltozása e számadatok szerint lélekszámúkhoz képest sokkal nagyobb arányú a többi felekezet tagjaiéhoz képest, de a többiek esetében a magyarságtól való disszimiláció egyben a szlováksághoz való csatlakozást is jelentette. A zsidóknak a szlovákokhoz való asszimilációja sokkal kisebb arányú. Ez azért sem lényegtelen, mert magyar-zsidó együttműködésre nemcsak a magyar nemzetben való bent maradással, hanem a magyarok által szorgalmazott őslakos-politika, őslakos együttműködés keretében is mód lehetett volna. Az országos zsidó pártok, amennyire én tudom, nem tudtak elérni semmi lényegeset közösségük érdekében, 1929-ig még parlamenti képviseletük sem volt. Ezzel szemben a helyi,
