Irodalmi Szemle, 2011
2011/7 - ARC - Csanda Gábor: Az arányok rombolásának kéje (tanulmány Szalay Zoltánról)
Az arányok rombolásának kéje 55 ilyetén való összekapcsolása a szöveg ironikus-játékos tartományait mozgósítja. Amiként a kötet sok írásában, ebben is kitüntetett szerep jut a testnek és az érzékszerveknek - az elbeszélés nyitó mondata: „Régen nem jártam emberek között, csaknem elfelejtettem már, milyen a bőrük szaga” -, valamint az ezekre visszavezethető negatív közérzeti állapotoknak: az émelygésnek, öklendezésnek, hányásnak. Az Egy szétszóródott méhraj mintha szépirodalmi illusztrációja volna annak az Umberto Eco-tételnek, mely szerint „a határvonalak aközött, amit el kell hinnünk, és amit nem, fölöttébb bizonytalanok” (Hat séta a fikció erdejében). Szó szerint a fikció sürü erdejében járunk, egy valóságos dzsungelben, ahol egy csapatot követünk - mígnem a csapat fele eltűnik, s marad a történet elbeszélője meg egy társa, akiről kiderül, hogy nő. A dzsungel tere szürreális térré válik, melyben veszélyesnek gondolt mézvércséktől kell tartani. A szöveg metaforikus kapcsolatot teremt a sehol sem látható, csak a fák koronája közt kerengő rejtélyes madarak és a lenti sűrűben bóklászó nő között, sőt végül a szavak szintjén a nő felveszi a nem igazi ragadozó madárnak mondott mézvércse jegyeit, amennyiben azt olvassuk róla, hogy „nő, méghozzá vérbeli, elragadó nő”. A csapat beharangozott céljáról, nevezetesen hogy egy szétszóródott méhrajt kell becserkészniük és befogniuk, hamarosan kiderül, hogy alighanem hazugság. A történet elbeszélője ismét reális szemtanú, tehát az események hitelesítőjeként értelmezhető, hiszen a szöveg az alcíme szerint a központi erdészeti ügyosztálynak írt beszámoló. A beszámoló azonban csak arra a tudásra terjed ki, aminek a fogalmazó is birtokába kerül, ráadásul ez a tudás sorozatosan megkérdőjeleződik, nem nyer bizonyítást vagy maga a beszámoló tartja kétes hitelűnek. A főszereplő abbéli vélekedése, hogy személy szerint ő mire alkalmas a csapaton belül, kiterjeszthető a beszámoló szövegének szerzőjére is: „...nagyjából annyira mehetnek velem, mintha egy analfabétával akarnának olvasónaplót íratni.” A Valamilyen Huba című derűs közjáték borkopfi hangulatú és környezet- rajzú kedélyes-humoros visszaemlékezés arra az eseményre, amikor is egy kivén- hedt politikust a hatalom azzal kíván megjutalmazni, hogy az általa kiválasztott falut az ő nevére nevezik át. Hogy mi volt a vén pártember neve, arra az elbeszélő már nem emlékszik, csak a keresztnevére - ezt fejezi ki a próza címe: valamilyen Huba. A kocsmai társalgós beszámoló során kibontakozó cselekmény az abszurd helyzet egyes nevetséges és kudarcba fulladt stációit mutatja be, melyek végén az a döntés születik, hogy akkor viselje a falu e Huba nevű pártember legnagyobb ellenségének a nevét. így lett a falu neve hivatalosan is Holub. Ekként az ironikus-szarkasztikus hangnem a „huba” és a „holub” névalakváltozatokban - és nevetségesen csekély különbségükben - hág tetőpontjára. A Szentírás és szabóolló című rövid szöveg a családi (személyes) kötődés és a közösségbe való illeszkedés összeférhetetlenségének példázatos karcolata, tárcanovellája, mely egy - pontosabban nem egy, hanem ismétlődő — hányás rejtélye mentén szerveződik.
