Irodalmi Szemle, 2011
2011/7 - ARC - Csanda Gábor: Az arányok rombolásának kéje (tanulmány Szalay Zoltánról)
54 Csanda Gábor még több részletet kell kidolgoznom, még több szájat és még több mellet, egyre nagyobb és nagyobb vénuszdombokat, egyre kövérebb és kövérebb ajkakat...” A Csontok misztikus közegének főszereplő mesélője a beszámoló, a helyszíni tudósító szintjén láttatja az eseményeket, melyekben négy szertelen fiatal locsogásának köszönhetően kasztrálnak egy vénembert, egy papot - a cselekmény a bibliai időkben játszódik, akkor, amikor a néhai virágzó főváros már „csak egy poros, száraz pokol, ahol kevés ember lakik, annál több a sakál, féreg, kutya, csúszómászó, a közeli hegyekből be-belátogatnak az oroszlánok, de kevés eleséget találnak”. Főszereplőnk, aki három nyughatatlan társával ide-oda csatangol, rendszeresen ellátogat az anyjához, hogy összefoglalja neki a nap történéseit. Csak a szöveg végén derül ki, hogy ezeknek a látogatásoknak a temető a helyszínük, vagyis hogy az anya nem él, ebek dúlta sirján a csontjait úgy kell a fiúnak visszakapamia a porba. E helyről látszik igazolódni a vénember próféciája: „Kiokád benneteket a föld...” A szakrális-misztikus színezetű brutális történet és a bennük szereplő zoomorf, sakálszerü ösztönlények viselkedése feszült, ideges atmoszférát teremt. A kormányzó könyvtára apokaliptikus világnak tűnik: a kormányzó halálának két konkrét következménye van: egyrészt fokozatosan begyűjtik az összes könyvet, másrészt fokozatosan egyre több szobrot emelnek a kormányzónak. A történet főszereplője, a kormányzó könyvtárosa felkeresi a tábornokot, hogy választ kapjon tőle arra a számára legfontosabb kérdésre, vajon tényleg meghalt-e a kormányzó. Az utazás és a látogatás körülményeit maga meséli el, pontosabban megírja jelentésében, mely jelentést a cenzor pecsétje elfogadottnak tekinti (a könyv 56. oldalán kezdődő szövegen ott a cenzori engedély pecsétje). Hogy mennyire apokaliptikus ez a világ, azt részint a lepusztult külső környezet, a roppant mód elszaporodott, ölyvnyi méretű és veszélyes seregélyek, valamint a szerencsétlen és emberszámba nem veendő szorb nép hivatott jelezni. Ebben a homályos közegben a riasztó madarak és a riasztó szorbok a félelem forrásai, emellett együttes jelenlétük a zavar, az olvasói zavar forrása. Mivel a szorbokról tudjuk, hogy Németország délkeleti részén élő szláv népcsoport, vagy ha nem tudjuk is, hiteles alakoknak tarthatjuk őket, a ragadozóvá nagyított madarakat és tömeges támadásaikat inkább a fantázia világába tartozónak gondoljuk. Miközben természetesen mindkét csapat ugyanannak a teremtett világnak a része. Az elbeszélés egyik tétje ez: úgy ábrázolni a szereplők környezetét, hogy valószerü és valószerűtlen egybemosódjék. Ez az eljárás különféle olvasói teherpróbákon keresztül kíván érvényesülni: a szöveg elején talán fel sem tűnik, hogy a meglátogatandó tábornok már elmúlt százhuszonöt éves, és ismeretségi körében akad egy nála tíz évvel idősebb katonatiszt is. Továbbá - s ez a cselekmény időbeli-történeti beágyozottságát is kibillenti - a vége felé kiderül, hogy a vendégszoba, melyben a tábornok elszállásolta a könyvtárost, be van kamerázva. Olvasói zavarunkon nem enyhít, hogy a precíz, dísztelen, tényközlő nyelv a kormányzó halálát követő szoboravatási láz fokmérőjeként említi meg, hogy még a „söpredék”, „haszontalan szorbok” is állítottak a kormányzónak szobrot; s szorboknak és szobroknak
