Irodalmi Szemle, 2011

2011/7 - ARC - Benyovszky Krisztián: „ Nyalatja magát, mint a méz ” (tanulmány Lengyel Péterről)

„Nyalatja magát, mint a méz”

49

Ha rövid akarok lenni, akkor azt mondhatom: semmilyen radikális átrendeződés vagy újrahangolás nem történt; az, ami akkor tetszett, most is magával ragadott (a századforduló Budapestjén játszódó detektívtörténet), a föld- és emberiségtörténeti fejezetekkel kapcsolatos kifogásaimat, azok minden nyelvi kimunkáltsága mellett, továbbra is fenntartom (inkább éreztem tehernek, mint a krimicselekménybe szervesülő rétegnek), a „Mosť’-fejezetek között viszont akadtak olyanok, amelyekre másodszor már jobban felfigyeltem (a magyarellenes román hatóságok szemétkedései). Mégsem volt tanulság nélkül való a második forduló. Olvasatom gazdagodott néhány frissen felfedezett utalással, azt hiszem, néhány narrációs fogás titkához sikerült valamelyest közelebb férkőznöm, s az azóta eltelt időszak irodalmi és elméleti tapasztalatai pedig új horizontokat nyitottak meg előttem a detektív- sztori értelmezését illetően. Ezekről számolnék be az alábbiakban röviden.

Nagyképűen hangzik, de a krimihagyományhoz való viszony szempontjából semmi újat nem fedeztem fel a szövegben. Ahol aláhúztam volna, ott virított már a tíz évvel korábbi megjegyzésem: a seb, a varrás, a kalács mint jelek, „akárcsak Holmes”, „Poirot-effektus”, „Maigret familiaritása”, „Az ellopott levél” - és más hasonlók. Amire viszont akkoriba kevésbé figyeltem fel, az a város ünnepi terjeszkedése és a bűnügyi cselekmény előrehaladása közötti szoros kapcsolat: úgy halad előre a nagy ékszerrablást előkészítő történet, lassan, komótosan, ugyanakkor végzetszerűen, mint amilyen gondosan és körültekintően építgeti a szerző a millennium lázában égő Budapest világát. A városépítés nagyra törő munkálatai a több szálon futó - egyidejű, egymással kereszteződő és egymásban tükröződő eseménysorokat közvetítő - narráció tempóját képezik le, mely ugyanakkor megfeleltethető a bünbanda mesterkedéseinek. „A jó munkához idő kell, nincs ez másképp a mesemondásban és a kasszabetörésben sem” - olvassuk. A jelentő (elbeszélés) és a jelentett (történet) tehát ikonikus viszonyban áll egymással.

És még egy szempontból fontos a (nagy)város és a krimi találkozása, melynek jelentőségét - Walter Benjamin és Siegfried Kracauer vonatkozó klasszikus tanulmányait akkor még eléggé nem ismerve - a Macskakőre nézve csak most látom igazán: egyrészt a térbeli elrendezés jellege, másrészt a tömeg jelenléte miatt. Mindkettő alapvetően meghatározza a bűnüldözők munkáját. A metropolisz nagy tömegeket befogadó élettér, mely ebből adódóan mindig eseménydús hely, a történések magas fokú koncentrációja jellemzi. Ez annyiban játszik a bűnöző kezére, hogy lehetőséget teremt a számára az elvegyülésre; beleolvadhat a legkülönbözőbb társadalmi státusú városlakók színes sokaságába, s ezáltal észrevétlenné és szinte láthatatlanná válhat. Ezt megkönnyítő körülmény továbbá a teljességében átláthatatlan városi tér labirintusszerű jellege. Megannyi potenciális rejtekhely és menekülési útvonal. Ilyen körülmények között aztán a sikeres nyomozói munka elengedhetetlen előfeltétele az alapos városismeret (lásd Holmes, Maigret, az amerikai „kemény detektívek” vagy éppen Dajka esetét). Nem véletlenül rója fáradhatatlanul Dajka vizsgálóbíró az utcákat hivatali idején kívül is, és látogatja sorra az olyan he-