Irodalmi Szemle, 2011
2011/7 - IRODALMI SZEMLE - Duba Gyula: Ha a szobor leszáll... (esszé)
46 Duba Gyula azonban megjelent helyette a Kukkoló vetélytársa. Két méterre ül Čumiltól a járdán, ő nem a csatornából nőtt ki, sötét köveket imitáló várfok mögött kuporog, eredetijét utánozva maga elé néz, belebámul az utcai forgatagba. Mintha a járdából nőne ki. Sötét a ruhája, siltes sapkája is fekete, kormos alapozású arcán aranycsíkok vilióznak, fénylő felületek tobzódnak, mint a Kukkoló pufók vonásain; sovány képű aranyozott legény! Egyébként haszontalan fickó, fegyelmet nem ismer. Nem képes megtestesíteni az Arany Vesztaszüz nemes, mozdulatlan időtlenségét. Izgő- mozgó figura, pofákat vág és fintorog a járókelőkre, gyakran már-már bohóckodik, illetlen grimaszokkal cáfolja szoborvoltát. Oktalanul hadonász, integet a lányoknak, néha feláll és elgémberedett tagjait nyújtóztatja, látnivalón unja szoborlétét. Talán élő Čumil szeretne lenni a mókás fickó. Arca kedélyes vigyorra derül, ha pénzt vetnek a várfokra tett sapkájába, hálásan int, és ha hölgy az illető, csókot küld az adakozónak. Míg a Kukkoló filozofikus nyugalommal, blazírtan leselkedik, haszontalan alteregója a szoborszerüség ellen lázadozó, vásári fickóvá züllik. Látványosan képviseli a folyamatot, melynek során újabb szobraink a szabados életvitel és anyagias szemlélet vállalásával a célszerű üzleti érdekek és szakmai felelőtlenség ódiumát képviselnék. Aztán jött az Acélember és tovább rombolta az illúziókat. Megjelenését a köztéri szobor fogalmának zuhanásszerű elsekélyesedése követte. Tetszetős, kemény legény, kötelességtudó is, betartja a szoborszakma szabályait. Míg „szoborol”, hű önmagához. De vannak hangulatai, amikor hibát hibára halmoz, s kiderül, hogy könnyelmű és felelőtlen. Hajlamos elfelejteni, hogy ő - egy szobor! Hogy szemre- való, hamuszürke Acélember! Nevét ő is tőlem kapta, cipője orrától a hajáig és a feje búbjáig sötéten acélszürke, pompás testalkatú, jóképű fiatal férfi. Kezében zárt esernyő, térde alatt összefogott rövidnadrágja pompás ruhadarab, némileg régimódi zakója és mellénye kifogástalan, elegáns divatfi a huszadik század elejéről. Szo- borabb egy szecessziós szobornál! Ám hamar kiderül, hogy némi dévajságra is hajlamos. Vidéki lánykák, gimnazisták veszik körül, klassz pasi, bámulják, mozdulatlan, igazi szobor, ám a selma dermedtnek látszó fickó karjai váratlanul átrendeződnek és esernyője villámgyorsan a lánykák egyikére mutat, s azok rémülten fel- sikoltanak. Némelyikük ájuldozik, visongva szétrebbennek. Izgalom és döbbenet, aztán felszabadult kamaszkacaj, s a széltoló már újra szoborol, arcizma sem rán- dul, szeme sem rebben, akkor sem, amikor a lánykák szürke acéltányérjába dobálják centjeiket. Már ismét Acélember, de mindenki számára nyilvánvaló, hogy hivatása játék a formákkal, a múlt célszerű, anyagias imitálása. A hecc kedvéért bármikor hajlamos kigúnyolni az időtlenség merev fenségét. Már ismét szoborabb, mint azelőtt, talán meg sem mozdult, hátha csak illúzió volt, sajnálják is szakmájáért: nem könnyű szobornak lenni ilyen kánikulában! Megkezdődik a szoborlét romlásának, anyagiasulásának, mondhatnánk „em- beresedésének” folyamata. Globális, posztmodem korunkban a szoborerkölcs is veszélybe kerülhet. Történelmi hitelét, nemes pátoszát piaci haszonelvüség válthat
