Irodalmi Szemle, 2011
2011/7 - IRODALMI SZEMLE - Duba Gyula: Ha a szobor leszáll... (esszé)
DUBA GYULA Ha a szobor leszáll... Kiszámíthatatlan a szobrok sorsa, mondhatnánk: kockázatos. Az örök életre születtek, de ritkán érik el. Mintha sorsuk kiszolgáltatottjai lennének, gyakran fordul ellenük az idő. S ezt is rapszodikusan, legtöbbször logikálatlanul, szeszélyesen teszi. Éppen azt akadályozza meg, ami feladatuk lenne, nevezetesen, hogy legyőzzék a múlandóságot és a maradandóságot. Az örökkévalóságot bizonyítsák, úgy is mondhatnánk, hogy legyőzzék az időt. S éppen a múló idő hozza vereségüket. Van ebben valami sajátos drámaiság, olyan tragikum, ami a hiábavalóság emberi természetéből ered. Mintha a szobrok mozdulatlanságukban is állandóan cselekednének, tennének valamit, amiért viselniük kell a felelősséget. S mintha a saját létükért is felelnének. Mintha anyagiságukban anyagtalan lélek lakozna. Mit tehetnének hát, hiszen egyébként merevek, mozdulatlanok! A puszta lényük hívja ki a sorsot maguk ellen. Valami olyan tulajdonságuk lehet, amely a maradandóság jegyében az esendőséget is példázza. A drámaiság búvópatakszerüen rejtőzik bennük, s ha felszínre tör, vesztüket okozhatja. Merev tárgyak, lelketlen anyagból készülnek, mégis mintha élnének. S a lélek, mely bennük lakik, hol kívánatos, hol nem. Ahogy Radnai Béla pompás Petőfi-szobrának szabadságot hirdető lendülete. A múlt század elején a pozsonyi sétány dísze, majd évtizedekig pajtában szunnyad, aztán a Ligetben kap félreeső helyet, ahol gyakran zaklatják, sérelmek érik, míg mára a biztonságosnak tűnő Medikus-kert sarkában áll, ahol ritkán törik le kardja markolatát. Végleg megmenekült volna az idő üldözése elől? Nem úgy, mint Fadrusz János monumentális alkotása az egykori Koronázó-dombon, Mária Terézia emlékművének szoborcsoportja! Ezerkilencszáztizennyolcban szervezetten rombolták le rendőri felügyelet mellett. Egykori fényképek őrzik emlékét, ám anyaga szőrén-szálán eltűnt. Az éledező történelemtudat megidézi néha. S a kaján idő fintora lehet, hogy felmerült a terv: mását újra kellene teremteni. A formájában hű modellt epoxidba öntenék, elszállítanák Car- rarába, ahol olasz kőfaragó mesterek márványba faragnák. Visszakerülne a régi helyére, ahol most a térnek is nevet adva Štúr Lajos emlékműve áll, ő állítólag a Szabadság téren kapna helyet. S a hely ismét Koronázási emléktér lehetne. Mert Pozsonyban ma már csak emlékező ünnepélyként koronáznak királyokat. De a Sétányon is más költő, Hviezdoslav ülő bronzalakja képviseli a szellem erejét, a gondolat bölcs nyugalmát és méltóságát. Változatos tehát a szobrok sorsa. Az óvárosi Fő téren Roland lovag - némely történészek Maximilliánnak vélik - szürke kőalakja évszázadok óta néz szembe a Városházával. Merészen dacol az idővel; keresztesek szellemét őrzi? A szlovák nemzet felkelés terén - egykor Vásártér, majd Masaryk, aztán Sztálin tér - a mozdíthatatlannak tűnő moszkvai „bátyuska” egy évtizedig sem állhatott meg, ledöntötték a kelet-európai történelem
