Irodalmi Szemle, 2011
2011/7 - IRODALMI SZEMLE - Kulcsár Ferenc: Gyöngyök és göröngyök II. (napló)
40 Kulcsár Ferenc mikával, tánccal, zenével, lírával, balladával és drámával átszőtt életműve ihlette volna. A művésznő rajzai, grafikái, monotípiái, szobrai, legyen bármi is az ihlető- jük, rendre „az örök ember örök útját”, a teremtő Isten, a teremtett ember és a teremtett világ „szentháromságának” a széttéphetetlenségét sugallják: tele sugárzó örömmel, mély bánattal, vigalommal és vigasszal, fájdalommal és önátadással, gyengédséggel és boldogsággal, mely dráma során az élők halálra mennek, tűzzel és jéggel keverednek, a holtak pedig életre kelnek, zsoltárt és himnuszt énekelnek. Lőrincz Zsuzsa egyik gyönyörű monotipiájának a címe Énekek éneke, a másiké Forrás. Mindkettőt az Ószövetség ihlette, s igazából akkor lehetne méltón szólni róluk, s egyben az egész életműről, ha idemásolnám a teljes Énekek énekét., megmutatva a nagyon jelentős Lőrincz Zsuzsa-életmünek a mélységét, szépségét és gazdagságát, azt a tényt, hogy az életet (és halált) úgy kellene szemlélnünk, ahogyan a gyermekek vagy a szentek szemlélik, vagy úgy, mint a szeretők és a szerelmesek, akik így beszélnek: „Tégy engem, mint egy pecsétet, a te szívedre, mint egy pecsétet a te karodra, mert erős a szeretet, mint a halál, és kemény, mint a sír, a buzgó szerelem; lángjai tűznek lángjai, az Úrnak lángjai, sok vizek el nem olthatnák e sze- retetet, a folyóvizek sem boríthatnák el e szerelmet.” Lőrincz Zsuzsa, a „kísérletező ember” - készítsen bár toll- vagy ceruzarajzot, színes grafikát vagy monotípiát, papírból, drótból, fából készült, vagy samottból égetett szobrot - mindig a reálisba és szürreálisba oltott expresszivitást és monumentalitást „szüli” világra, legyen az keresztre feszítés vagy pietá, az örökkévaló Alfája és Omegája, a próféták tüze, az Ikaroszok alázuhanása, regék, legendák, mondák és hiedelmek megjelenítése, a Paradicsomból való kiűzetés, a Megváltó levétele a keresztről, a város peremén élők és a földbe zárt titkokat őrzők „bánata” vagy a folyókkal, a búzamezőkkel, az éggel, a teremtéssel ölelkezők megrendült „boldogsága”; mintha csak azt üzenné - vigaszul - művei szemlélőinek: „Az Út, amelyen az ember jár, nem egyéb, mint a Lét, s ez a Lét maga az ember.” * Az a szivárványszerűen szép és nagy ív, amely Vásárhelyi Győző - Victor Vasarely - szülőföldjéről kelőn hatalmas koszorújával befogta szinte egész glóbuszunkat, mára, nyugodtan mondhatjuk, újra visszaívelődött egészen a szülőföldig. Vasarely hatalmas életművének ma már tisztán ragyogó lényege tulajdonképpen nem más és nem kevesebb, mint a kozmikus látomások megszelídítése és humanizálása, s amely immáron mérnöki tisztasággal csillog: közkinccsé lett. A művész „álma” tehát megvalósult: megnyílt a lehetőség, hogy a képzőművészet életkömyezetünk mindennapi lényegévé, „kenyerévé” és „sójává” váljon. Igaz, nem mindennapi áldozatok árán! És az is igaz, hogy mindmáig nem a kívánatos mértékben. Ő azt álmodta: életünket, világunkat — lakásokat, utcákat, tereket mindent a szépség levegője hasson át, hogy az univerzális művészet mindenkié legyen, méghozzá úgy, hogy az kifejezze a személyiséget is, az etnikai különlegessé
