Irodalmi Szemle, 2011
2011/7 - IRODALMI SZEMLE - Kulcsár Ferenc: Gyöngyök és göröngyök II. (napló)
Gyöngyök és göröngyök (11) 37 dolgait, ránk hagyta a tiszta források eredendő képeit. Méheket tett a vászonra meg virágokat, vőlegényt és menyasszonyt, vásári gomolygást és otthoni csöndet, ünneplőket és munkálkodókat, állatokat és gyümölcsöt, tűzvészt és hidakat. Meg az örök pávát, mely „felszáll a vármegyeházára, sok szegénylegénynek szabadulására”. Mert hosszú életét ezek a dolgok kísérték, amiként, lám, lám, a miénket is. És élt egyszer vidékeinken, mondja majd a regélő, élt Gömörország tájain egy férfi, egy gyökér-ember és lomb-ember, aki törzsét folyton a munkának hajtotta, hogy a földön erősen állva legendák, mesék, csodák gyümölcsét teremje. És lett- lön e munkából teremtés - élet meg történelem: töpreng a fa-szobor, legel szelíden, párban az ember báránya, törékeny csodát hisznek a gyengék, és Ítélettől félnek az erősek; kilépnek a lélegző, múlt időket látott fákból háborús, nacionalista uszítok is, figyelmeztetőül eljövendőknek, megelevenednek vádlón Don-kanyar-emberek, köny- nyező Trianon-asszonyok, de fejkendős szelíd nénik is, meg eleink, elmúlt századok jelenései. Az asszony neve Bartusz Júlia, Igo Aladár a férfié. * 2010. december 15. Este van, fél tizenkettő. Ma volt a kisebbik unokám születésnapja, lélekben csendesen örvendtem létének, annak, hogy általa - is - gyarapodott nemzetünk, ez az oly sokszor megtizedelt, megvádolt, ilyen-olyan hatalmak által kifosztott, szabadságszerető, magányos európai nép. Délelőtt Zirig Árpival leutaztunk Komáromba, Nagy János kiállítását megtekintendő. Az egykori katonatemplom hatalmas barokk termében, lépésről lépésre haladva merülhettünk el abban a megrázó és lélekemelő csodában, azt is mondhatnám, varázslatban, amellyel a művész betereli a gyanútlan szemlélőt a magyar történelem drámájába, a honfoglalástól a különféle megtipratásokon, forradalmakon, világháborúkon át 1956-ig, és tovább, napjainkig. A tárlat nézőjében elevenné lesz a történelem: a magyar népművészet, a honfoglalás kori és a népvándorlás kori magyar művészet egyfajta - mondhatni bartóki - szintézisében megalkotott szobrokat látva megelevenedik bennünk az idegen hatalmak nyúzta magyar nemzet sorsa, ahogyan maga Nagy János fogalmazta meg: tőmondatokba sűrítve, s teszem hozzá, balladikusan, expresszíven, szimbolikusan. Volt egyszer egy Kárpát-medence, ezer évvel ezelőtt, melyet egy „urál-altaji nyelvcsaládhoz tartozó, finnugor és tatár-török alcsaládokkal rokon keleti törzs kóbor szerzetei, az Urál lejtőiről, Levediából jövet elfoglaltak”. Ez a Kárpát-medencei ország - mintegy szükségszerű védőburokként - magára öltötte a keresztény hitet, királysággá lett, s e magyar királyságot az idők során feltöltötték németekkel, románokkal, horvátokkal, szlovákokkal, zsidókkal. Közben tatárok, törökök dúlták, marcangolták Habsburgok, kozákok, az „imperialista náci-teutonság” s az ugyancsak imperialista szlávság: lelkek millióit és mérhetetlen vagyont rabolva el az országtól. Például a török, miután elvitte a nemzet embereink színe-virágát, és - ahogyan Márai Sándor fogalmaz - „földönfutóvá, koldussá tette az ország népét, és
