Irodalmi Szemle, 2011
2011/7 - VISSZABONTÁS - Márkus Béla: Szonettek és haikuk (Markó Béla: Tulajdonképpen minden; Út a hegyek közt; recenzió)
12 Márkus Béla élet- és létérzés között. A kert ezért lehet sok „minden” modellje. A kozmoszé, a világegyetemé, ennek „élő, romló másolata”, „örökké él a kert, míg pusztul egyre” - egy helyütt. Másutt Noé bárkájaként tűnik fel, az „előbb-utóbb felkerekedünk” gondolatával, a kire hagyatkozzunk aggodalmával társítva. Aztán a Getsemáne kertjét idézi, ahol Jézus a gyümölcsök gyümölcse, ám aztán Isten a „testét markában ösz- szetörte”, „elnyomta, mint egy tücsköt, / s szikráztatja fent a harminc ezüstöt”. Szenvedés és szenvedély együttlétére utal, ugyancsak a keresztény képzetkörön belül, meglátni a kert alatt egy másik kertet, amikor „lent a csend, s itt fent a szédület” uralkodik. Vagy meglátni a fákban a csupasz gerendákat, főként meg a „széttárt karú, kusza keresztfák”-at. A haikuk létszemlélete ugyanilyen, „kidudorodik / felhólyagzik kifeslik / s tombolva romlik” - szól a Tavaszi kert. Az Aranyeső: „ahogy szorítja / Isten a kemény ágat / sárgán kibuggyan”. Az Alkony: „ne siess fácska / akkor is nő az árnyék / hogyha te nem nősz”. Az Emberélet: „nyílik az ajtó / felrebbennek a fények / de már csukódik”. Az is közös a kötetekben, hogy a világ „kusza szerkezetét” vizsgálva, a szerző kedvelt szavával, az „illesztékek”-et szétszerelve és összerakva két alapvető ellentétre bukkan: a lent és a fent az egyik, a fény és a sötétség a másik. Ezek s a hozzájuk hasonló oppozíciók jelölik ki a kötetek szemléleti alapját: „katakombák hideg / csontvázai súgják mindenkinek, / hogy mennyit ér, mi ott nyüzsög fölöttünk”. Ezt a hangot csak árnyalja, módosítja, többször szinesztéziákkal színesíti, ha például Babits évszak-metaforáitól eltérően nem az ősz és tavasz között eltelt időre figyel, hanem fordítva, a tavasz és ősz közöttire, amikor kint még csupa nyár, de a lírai én a madárral együtt már „hallja az ágak csontváz-ropogását”, és kétségbeesés, önsajnálat nélkül kérdezi: „van-e helyünk a következő nyárban”. Válasz, persze, nincs, nem lehet, mint ahogy az istenes versek egyik leg- szebbikében, a De ki? címűben sincs: „S a forgatókönyv Isten asztalán / csupa kihúzás, csupa tintafolt, // alig látni, hogy végül is mi volt, / ki volt a szándék? A halál közös, / az Úr zseniális, de közönyös?” Az efféle játékos, pajkos hang a szonettekben több helyen fordul át groteszkbe, akár a nyelvvel, az írással kapcsolatban, akár az ondósejtek versenyéről szólva, de akár azt az Istent megidézve is, aki ül fent, és távirányítóval világokat váltogat, vagy aki a hóeséskor a pihéit szórja le, záporok esetében meg a vízöblítéses rendszerét húzza le. A „csak korlátozottan mindenható” képe, képzete régebbi költészetünkből Ady Isten-képét juttatja emlékezetbe, az újabból pedig Utassy Józsefét, és még inkább Baka Istvánét, akinek egy tőről metszett metaforái, képi következetessége is vonzó lehet Markó számára. A többnyire csak egy-egy névvel - Júdás, Péter, Tamás, Pilátus stb. - felidézett bibliai, újszövetségi történetek alig módosítanak ezen a benyomáson: egyrészt, mert azt a teremtőt láttatják, aki „Sehogy sem leli / a módját, hogy már végre önmagát / megválthassa, csak egyszülött fiát / kínozza, majd magához öleli”, másrészt, mert a versek beszélőjét nem ingatják meg abban a hitében, hogy sötét asztalán formálta az
