Irodalmi Szemle, 2011
2011/7 - VISSZABONTÁS - Márkus Béla: Szonettek és haikuk (Markó Béla: Tulajdonképpen minden; Út a hegyek közt; recenzió)
MÁRKUS BÉLA Szonettek és haikuk Markó Béla Tulajdonképpen minden és Út a hegyek közt című verseskönyvéről „Most ismét vannak versek a fejemben, / s ez ismét minden másnál fontosabb” - örvend a Tulajdonképpen minden című, csupa szonettből álló kötet beszélője, s még lelkesebb lehetne a 99 haikut felsorakoztató szintén friss könyv, az Út a hegyek közt megszólalója. Hogy kik ők, a kérdésre a könnyű válaszon túl: igencsak rokon lelkek, adódna a nehezebb is: az életrajzi szerző énjei. Azé a szerzőé, akit jóleső érzéssel tölt el a tudat, hogy hosszú-hosszú évek múltával is ott tudja folytatni a versírást, ahol abbahagyta. Hogy a politikusi pálya, annak tolvajnyelve nem szikkasztotta ki az agyát, költői képzelete csakúgy „működik”, mint régen. Sőt, ha egykori kötetcímekkel lehetne jelezni a változatlanságot, akkor bizonyosnak látszik, a „kannibál idő”, az utóbbi húsz-harminc év társadalmi vezérei csontvázainak szemre vétele helyett most is a „lepkecsontváz” felépítése köti le a figyelmét. A szonettekben - és a haikukban - tényleg megvan „tulajdonképpen minden”. Kivéve a politikát, a nemzeti-nemzetiségi közösség, kisebbség ügyeit, dolgait. Ezeknek hivatalos képviselője volt s nem pártelnökként bár, de maradt is - szintén új gyűjteménye, a publicisztikáit, beszédeit, tanulmányait tartalmazó Kié itt a tér úgy foglalja keretbe az elmúlt húsz esztendő közéleti tevékenységét, hogy egyúttal el is különíti a költőétől. A két tér közé határt húz, fegyelmezett emberként nincs is vágya átlépni, vagy ha igen, legfeljebb úgy, hogy költői képekkel és kérdésekkel színesíti a politikai írásokat. A vallomásos kitárulkozásoktól, személyes megnyilatkozásoktól azonban tartózkodik - a párt, a parlament idegen terep ezek előtt. Nem így a kert, a szonettek és részben a haikuk kitüntetett helyszíne, amelyik mindenekelőtt mint a boldogság, a szerelmi kiteljesedés tere, világtól elzárt éden- kertje mutatkozik meg. Ám már mindjárt az első vers, a Kerti stációk jelzi, a címével is, a paradicsomi állapotban mi „minden” járja át a szerelmes birtokos érzésvilágát. A krisztusi szenvedéstörténet állomásait, a keresztutat kapcsolja - noha a költemény Istent nevezi meg - a kert darazsak keltette zengéséhez, kinyílt egéhez. Tobzódó életöröm és halálsejtelem; az érzékek, szín, illat, hangzás pompás változatossága és az elmúlás biztos tudatának fel-felbukkanó változatlansága: a kötet hangulatvilágának melankolikus végletessége innen ered. Poétikailag alighanem abból a kettősségből, amiről Mallarmé beszélt, megkülönböztetve a szavak kétféle állapotát, az egyiket, a durvát, a nyerset, a létezésünk ésszerű dimenziójában érvényesülőt a másiktól, az esszenciális állapottól, amelyik lényegében az érzelmi életet határozhatja meg. Filozófiai szempontból ez pedig valószínűleg annak az erdélyi hagyományban gyökerező szemléletnek a következménye, amely különbséget tesz
