Irodalmi Szemle, 2011
2011/6 - SZEMLE - Z. Németh István: Ujjon(g) a táj (Sipos Janka: Indulatszók)
SZEMLE 79 Attilában” - írja róla akkor Tőzsér Árpád. A folytatás nem sokat váratott magára: jó néhány folyóiratközlés után 2010-ben a Madách-Posonium Kiadónál Indulatszók címmel megjelent Sipos Janka, a fiatal költő bemutatkozó verseskötete. Nem véletlenül idéztem fentebb Tőzsér sorait, akinek akkori meglátásai a négy évvel később megjelent kötet minden versére igazak. Kezdve a „friss, fiatalos hányavetiség”-től a szigorú kötött formákon, a pattogó ritmusokon át a zeneiségig. A dunaszerdahelyi gimnazistából időközben az ELTE bölcsészhallgatója lett magyar-angol-művelődéstudomány szakon, ablaka mögött milliós nagyváros lüktet, a felgyorsult világban a szerencsésebbek befiivezett hangyaként suhannak vélt vagy valós céljaik felé, ujjuk egyetlen mozdulatával megjelenik szobájukban a képernyő négy széle közé szorult táj, a „világtáj”, miközben a mindennapi kapcsolataik kapkodókká, kiüresedettekké válnak, megint mások tehetetlenül ide-oda sodródnak a létezés zötyögő, nyikorgó metrókocsijaiban, számukra a koszos ablakon túl elsuhanó feketeség a táj. Sipos Janka mindezt az életérzést izgalmas költői képekben jeleníti meg, a feszes négysoros versszakok feszültséggel töltődnek, meg, izgalmas ellenpontozások, szellemes megoldások követik egymást a kötet lapjain. („ majdnem transzcendens e pokol / komolyan venném de nagy a pátosz / a sok nem úgy és nem lehet / nem hervaszt hát hanem felvirágoz”). Sok helyütt,beveti taktikai fegyverzete egész kelléktárát, e- zekből most a gúnyt, az elhallgatást/sejtetést, az álnaivságot emelném ki így hirtelen {'„kelünk - fekszünk - elmegyünk / néhány bujdosó tört virág / szeretkezünk és éhezünk / sejtjeink - burjánzók lilák / sziromba vésve térképeink / nagynéha kedves dátumok / elővillanó figaink közf / a ciklikus idő felhuhog”). Olvasom Sipos Janka verseskötetét, és már a második vers után elhiszem, hogy verset írni a világon a legtermészetesebb dolog. Hogy légszomjra légzéssel, zenére tánccal, világra verssel reagál, kit a hétköznapok jászolába anya szült. Közelítem a zene felől: nem csak a hibátlan ritmus, az andalító lüktetés, a természetesen egymásra találó rímpárok dobolnak és csilingelnek, ezeken túl is hallok egy szomorkás dallamot. Az egyik versben például „egy egész nagyzenekar” szól -: „Vidám, szép jövőnk szalad, szalad / (lehet, sokunknak túl nagy falat). / Zárnak bár sűrű szövésű falak, / bennünk a, varrat szakad, szakad. // Csontunk habkönnyű. Lehet, lehet / (egykor majd régészeti lelet). / Táncol a vérünk, rohan, liheg, / az ereinkben siet, siet” -, tehát ez a világ már akkora falat az emberek számára, amit már aligha lehet lenyelni fulladás nélkül. Közelítem magam felől: ezek az érzések bennem is megvannak, toronyszobába zárt királyfi vagyok, ébresztgess csak, királylány. A versek már-már tovasurrannak, de kon- denzcsíkjuknál fogva magamhoz rántom őket. Közelítem az emberi test felől: két versciklus, két agy lebeny (Táj az ujja- mon\ Indulatszók), a két félteke közt elgépiesedett kapcsolatok, foncsorukat vesztett tükrök, puha péppé ázott itatóspapírok alkotják az összekötő idegpályákat, a test pedig („az elme börtön, nem a
