Irodalmi Szemle, 2011
2011/6 - ARC - N. Tóth Anikó: Minden kijárat bejárat valahova II. (beszélgetés Hunčík Péterrel)
66 N. Tóth Anikó tin konfliktushoz hasonlítjuk, akkor tulajdonképpen nincs nagy gond. Egyik oldalon sincsenek tömegsírok, nem volt genocídium, mint például az örményeknél vagy a lengyelek esetében Katynban. A mi konfliktusunk „csak” egy szimbolikus konfliktus. De az ilyen szimbolikus konfliktusokat sokszor nehezebb kezelni, mint a konkrét veszteségekkel járó nagy konfliktusokat. És úgy van, ahogy mondod: túl sok volt a csata- vesztés. Pontosabban fogalmazva: túl kevés volt a csatanyerés. Mi, magyarok, Rákóczi óta minden nagy csatát, forradalmat elvesztettünk, a szlovákságnak még ez az élménye sincs meg. Ennek a két népnek tehát úgy hiányzik a győzelem mámora, mint másnak a friss levegő. A konfliktus során nem eredményt akarnak elérni, hanem győzni akarnak. És a győzelemért képesek bármit feláldozni. Mint az az ember, aki egy jó poénért elcseszi az egész életét. A Határeset errö\ szól. Én pedig az etnocentrikus magyar lírától ide jutottam. Úgy érzem, hogy többet tudok annál, hogy csak rólunk, csak és kizárólag nekünk mondjak vagy írjak le dolgokat, mert ezzel nem tudok lendíteni se magamon, se másokon.- Beszéljünk egy kicsit a színházi kalandjaidról. Dramaturgként dolgoztál különböző színházi társulatoknál. A jelek szerint az alternatív társulások izgatnak?- Legutóbb Czajlik Jóskával dolgoztam, aki Martinban rendezte az amerikai kortárs drámaíró, Tracy Letts darabját a Szlovák Kamaraszínházban, Zuzka Kronerová főszereplésével, és szakértői, tanácsadói munkára hívott meg. A darab végtelenül bonyolult világban játszódik, kábítószerek, nyugtatok, zaklatottság, és nekem a színészekkel egy olyan beszélgetést kellett lefolytatnom, melyből ők is meríthetnek, és a rendező is meríthet az előadás során. De ennél sokkal szorosabb együttműködésre is sor került már kettőnk között, mint például a Hogyan ettem kutyát? című ismert Griskovec-da- rabban, melyben kimondottan dramaturgiai munkát végeztem. Gágyor Péterrel pedig hosszú éveken át dolgoztunk együtt.- Sosem a kőszínházakat kerested?-Azt vállaltam, ami adódott. Péterrel a győri Kisfaludyban és a kecskeméti Katona Józsefben is dolgoztunk. De ez nem választás kérdése volt, inkább kényszer. Abban az időben - az 1980-as években - minden értelmes ember föllélegzett, ha elmehetett Magyarországra. De a színházi tapasztalataink nagyon keserű felismeréseket is adtak, amelyeket emberileg nagyon nehéz volt feldolgozni. Már a fogadtatás ilyen volt. A színész kollégáknak halvány elképzelésük sem volt a mi helyzetünkről. Heherésztek, poénkodtak, de a lelkűk mélyén a pokolba kívántak bennünket. Ami aztán meg is történt: Pétert az első adandó alkalommal ki is penderítették a színházból. Ez volt aztán a legfőbb indítéka annak, hogy Németországba emigrált. Gondold csak végig: először menned kell Csehszlovákiából, aztán jön a kényszerű távozás az anyaországból! Nekem is az anyaországi tapasztalataim hatására kellett átértékelnem bizonyos dolgokat. 2005-ben megírtam az EIDS, vagyis Etnikai immundeficites szindróma című tanulmányomat, melyben megpróbáltam megmagyarázni az anyaország és a határon túli magyar kisebbségek közötti viszony átfogalmazásának szükségességét, mert
