Irodalmi Szemle, 2011

2011/1 - Philosztratosz: Képek (részletek, Polgár Anikó fordításai)

Képek

47

akár egy istenszobrot. A legfurfangosabb szatír a másik, még meleg fuvola felé nyújtja a nyelvét, szinte befalja, s közben arra gondol, hogy így Olümposzt csókolja, hiszen - mint mondja - így még a leheletét is élvezheti.

Hermész születése

(I. 26.)

Ez a még egészen kicsi gyermek itt a pólyában, aki egy földhasadékba tereli a marhákat, s már ilyen kisfiúként is elcseni Apollón nyilait, nem más, mint Hermész. Nagyon szórakoztatóak az isten lopásai: azt mondják ugyanis, hogy Hermész, alighogy Maia megszülte, máris élvezte a tolvajlást, és értett is hozzá. Mivel isten volt, nem az ínség vitte rá őt erre, pusztán szórakozásból és játékból tette. Ha szeretnéd ezt lépésről lépésre nyomon követni, nézd csak meg a festményt.

Hermész az Olümposz csúcsán született, a legtetején, ahol az istenek lakóhelye van. Ott, ahogy Homérosz mondja, nem érezni az esőt és nem hallani a szél süvítését, s nem hull a hó sem, hiszen annyira magas. Egészen isteni tehát és mentes minden szenvedéstől, melyek az emberek hegyeit érik. Itt Hermészt, miután megszületett, a Hórák vették gondjaikba. A festő őket is lefestette, mindegyiket a maga évszakának megfelelően: bepólyázzák őt, s a legszebb virágokat szórják rá, nehogy szokványosnak tűnjön az a pólya. Amint a Hórák Hermész anyja felé fordulnak, aki az ágyon fekszik, a gyermek kibújik a pólyából, máris járni kezd, s lesétál az Olümposzról. Megörül neki a hegy (ezért tűnik úgy, mintha emberi módon mosolyogna): a mosoly arra utal, hogy az Olümposz boldog, mert Hermész épp ott született.

De hogyan is történt a lopás? A teheneket, melyek az Olümposz előhegységében legelésznek, azokat az aranyozott szarvú és hónál is fehérebb állatokat, melyek Apollónnak voltak szentelve, hátraforditva egy szakadékba terelte - nem mintha el akarta volna őket pusztítani, csupán el akarta tüntetni egy napra, hogy Apol- lónt felbosszantsa. Ezek után - mintha neki semmi köze sem lenne a dologhoz - visszabújt pólyájába. Apollón Maiához érkezik, hogy a marhákat visszakövetelje: Maia persze nem hisz neki, s meg van győződve róla, hogy amit az isten állít, az képtelenség.

Szeretnéd tudni, mit mond? Úgy tűnik ugyanis nekem, hogy arckifejezése nemcsak a beszédét, hanem annak értelmét is elárulja. Mintha ezt készülne mondani Maiának: „Megsértett engem a fiad, akit tegnap szültél. A teheneket, melyek annyira a szívemhez nőttek, betaszította egy szakadékba, nem tudni, hogy a föld melyik részén. Meg kell hát halnia: szakadékba fogom hajítani, még a teheneknél is mélyebbre!” Maia csak csodálkozik, és nem hiszi el, amit hall.

Míg ők egymással vitatkoznak, Hermész megáll Apollón mögött, fürgén a hátára szökken, s először csendben kilazítja az isten nyilait, majd észrevétlenül el is lopja őket. A lopás azonban ezúttal lelepleződik. Ez a jelenet jól példázza a festő ügyességét: remekül ábrázolja ugyanis azt, ahogy Apollón szíve meglágyul és