Irodalmi Szemle, 2011
2011/1 - Philosztratosz: Képek (részletek, Polgár Anikó fordításai)
48 Philosztratosz felvidul. Az isten nevetése kicsit kimért: olyankor árad szét ilyen nevetés az arcon, amikor a vidámság úrrá lesz a haragon. Kasszandra (II. 10.) A férfiak lakószobájában elszórtan heverő testek, a borral összevegyülő vér, az asztalok mellett lelkűket kilehelő haldoklók, ez a vegyítőedény, melyet a mellette vo- nagló férfi rúgott fel, és az öltözete alapján jósnőnek tartható lány, kinek tekintete a felé irányuló kétélű bárdra mered — mindezek azt mutatják, hogyan fogadta Klü- taimnésztra a Trójából hazaérkező Agamemnónt. Míg ugyanis társai végeztek a többiekkel, akik már annyira részegek voltak, hogy még maga Aigisztosz is bátran mert cselekedni, addig Klütaimnésztra cselesen egy köpenyt dobott Agamemnónra, hogy ne tudjon belőle szabadulni, majd lesújtott rá kétélű bárójával, mellyel hatalmas fákat lehetett volna kivágni; Priamosz lányát pedig, akit Agamemnón a legszebbnek tartott, s akinek jóslatait sosem hitték el az emberek, ugyanazzal a bárddal ölte meg, mely még forró volt a vértől. Ha drámaként vizsgáljuk mindezt, fiam, nyilvánvaló, hogy rövid idő leforgása alatt egy nagy tragédia játszódott le itt; ha azonban mint festményt nézed, sokkal több mindent észrevehetsz majd. Figyeld meg: itt ezek a fényt adó fáklyák (bizonyára éjszaka történik ugyanis mindez), amott az italt szolgáltató, aranyból készült, a tűznél is ragyogóbb vegyítőedények, ételektől roskadozó asztalok, melyekről a királyi hősök lakmároztak, még sincs elrendezve semmi - van, amit a haldokló lakomázók lerúgtak, van, amit széttörtek, van, ami egészen távol került tőlük. A poharak kihullottak a kezekből, legtöbbjük csordultig van vérrel, s a haldoklókban semmi ellenállóerő, hiszen részegek. Ami az elterültek testhelyzetét illeti, az egyiknek épp akkor vágták el a torkát, mikor az ételt és italt nyelte, a másiknak akkor ütötték le a fejét, mikor a vegyítőedény fölé hajolt; volt, aki épp a poharát tartotta, mikor lenyesték a kezét, volt, aki magával rántotta az asztalt is, ahogy lezuhant a kerevetről; van köztük, ahogy a költő mondaná, „fővel előre bukó”,2 hiszen a vállán és a fején fekszik, van, aki még kételkedik a halálban, és van, akinek ereje sincs, hogy elfusson, mintha a részegség verte volna bilincsbe: egy sincs azonban az itt fekvők között, aki sápadt lenne, hiszen azoknak az arcát, akik italozás közben halnak meg, nem hagyja el rögtön a pír. A színpadi jelenet középpontjában a fekvő Agamemnón, aki nem a trójai síkon, nem is a Szkamandrosz partján esett el, hanem zsenge ifjak és fiatal hölgyek között, mint barom a jászol előtt3 - fáradságos munka után, lakmározás közben. Még inkább kiemelkedik azonban a szánalmat ébresztő Kasszandra alakja, aki mellé épp most lépett oda szekercét tartva Klütaimnésztra, tébolyult tekintettel, lobogó hajjal, könyörtelen kézzel. A gyengéd és átszellemült Kasszandra, ledobva magáról koszorúit, épp rá akar borulni Agamemnónra, mintha jóstudományával képes lenne védelmezni őt - de visszafordítja szemeit a már felemelt bárdra, s olyan keservesen
