Irodalmi Szemle, 2011
2011/6 - IRODALMI SZEMLE - Gál Sándor: Feljegyzések elmenőben (2009) IV. (napló)
28 Gál Sándor még diák voltam Komáromban. Azóta őrzöm szépségét, azóta tudom, hogy a vers - csoda. Június 4., csütörtök. A mai dátum - amióta ismerem - egyvégtében a magyar szétszakítottság látomásaként él bennem. Trianon a hatalmi barbárság és a hatalmi önkény szinonimája. Ebből a nyolcvankilenc évből hetvenkét esztendő az enyém - minden nyomorúságával együtt. S nem tudható, sőt még csak nem is sejthető, meddig tart Trianon, bárha romosodni látszik. Délután, s most is azon gondolkodom, hogy mi legyen, hogy mi lehet e feljegyzések sorsa. A rák utáni élet stációi, a leépülés követhető leírása használható-e valamire? Egyáltalán: érdekel-e valakit? Azt hiszem, java részét, a létezés hétköznapi küzdelmeit olyan egységgé szerkeszthetném, amely megállna önmagában, túl azon, amit A rák évadába már felvettem, esetleg annak egy újabb fejezetekén^?). Csak hát abban a pillanatban megváltozna annak a mostani, arányosnak tűnő szerkezete. De azt is el tudom képzelni, hogy Az Egy és az Egész valahányadik fejezetévé válhatna. Az egész elképzelés még túl friss. Gondolkodnom kell felőle, van is rá időm. Igen. Semmi se sürget, csak az idői Június 7., vasárnap. Ha az ember egész nap az irodalommal foglalkozik, mindenféle meg nem történhető megtörténik benne. így az egyidejűség csendjéhez közelít, s a mindenség csillagközi tereit veheti birtokába. És ebben kitágul „létezésünk környezete” - ahogy Deguy fogalmaz -, s megváltozik „ a táj legendája”. Valamit erről sejthetett meg Kant, amikor azt mondja, hogy tér és idő az intellektus formái, hogy a priori „törvények, vagy a tudatos szellem állapotai”. Azt hiszem, mindennek - és még sok egyébnek - a megértéséhez a belső látás képessége szükséges. Vagy egy délután pillanata, amely a maga váratlanságával felidézi az idő betemette emlékeket, az elveszettnek vélt tudást. Az esőkopogás pedig egy lehetséges költemény ritmusával betakarja ezt az egészet... Ezt az egész, váratlan pillanatot! Június 11., csütörtök. Kedvelem és igen nagyra tartom Octavio Paz költészetét. (Amiként például a cseh Holanét is.) Különösen a Napköve kristályos áradását, mítoszi emelkedettségét. Egy helyütt ezt írja: „Gyakran elfelejtjük, hogy nemcsak másképpen gondolkodunk és élünk, mint őseink, hanem másként halunk és látunk is.” Csoda-e hát, ha „a költő visszafelé indul, és az eredeti, a nyelvtant megelőző nyelvezetet keresi” (Vers és próza). S ebben a törvényeket megelőző tájban és térben „Áramló, tiszta, kristályos vizek, fák, kik bennünk nézik magukat...” A minap arról gondolkodtam, hogy az emberiség lekéste a saját jövőjét. Amikor pedig ilyen versszakokat olvasok, úgy tűnik fel előttem, hogy a múltját is lekéste. Ebből pedig az látszik kitűnni, hogy jelene is bizonytalan és ingatag. íúnius 16., kedd. A kihagyások... De hát itthon volt Évus a gyerekekkel. Endre most lett hároméves, mama emeletes tortát sütött neki. Én meg felültettem a cseresznyefára - tanulja a fáramászás tudományát. Satya pedig elvitte Jánokra halász
