Irodalmi Szemle, 2011
2011/6 - IRODALMI SZEMLE - Kontra Ferenc: Vissza a katedrálisba (novella)
8 Kontra Ferenc egyre megy; megkerülhetetlenül állt előttem a kötelesség: le kellett tennem a terhet. Gyilkolást vagy óvást, mert a mérkőzés kimenetele nem dőlt el, és hogy mit ítél, bízzuk arra, akiért a falakat emelték, ha már ide jutottunk, és ne az üldözők bírósága döntsön. Megálltam a hónom alatt a csomaggal, és erősen szorítottam a fogantyút. Álltam egy darabig felegyenesedve, és nem az órámra néztem, hanem valami galakti- kusabbat, egyetemesebbet éreztem a földre tekintve: a tavaszpont két egymást követő delelése között eltelt idő olyan, mint a két sín közt eltelt csillagnap, egy soha el nem haladt vonat végtelen ideje. Hát normális dolog, amit teszek? Lassan hátranéztem. Nem követett semmiféle sírból kelt, szakadt ruhás, csontjaikról oszló tömeg. Felnéztem, ahol a vízköpő szörnyek ültek a kiszögelléseken, hasonlóan, mint a Notre-Dame-on, a kelta istenek leszármazottai, akiket az egyház sohasem tudott legyőzni, vagy nem is akart, mert beleillettek abba a tervbe, amely arra emlékezteti a híveket, hogy Isten bármilyen közel is van, a gonosz sohasem lehet túl messze. Mi szemmel tartunk, rikoltotta a kakas és a gyík frigyéből fogant vízköpő. Végignéztem a fenyegető szobrok során: elkárhozott lelkek voltak, üvöltő szájjal és denevérszárnyakkal, akiket feltartóztattak a pokolba vezető úton. Éppen azért helyezték őket a dóm alig kivehető magasába, hogy emlékeztessenek arra, ami velünk történik majd: hogyan zuhanunk, ha a bűnt választjuk. Távolabb néhány fáradt turista üldögélt az árnyékban a hátizsákjára dőlve. A túloldalon pedig annyian bámultak egy bűvészt, hogy nem is láttam, voltaképpen mitől olyan érdekes; úgy hadonászott, mint valami leples bitang. Csak körülöttem lett csend. Megcsapta az orromat a lovak megnyugtató istállószaga. Elkopogott mellettem egy városnéző szekér felzselézett hajú fiatalokkal, egyikük a mobiljával fényképezett, egy másik csak ült, és bámult előre, füléből egy lejátszó zsinórja lógott. A bakon eklektikus, népies-huszáros egyenruhában, peckesen tartotta a gyeplőt a Lohnkutscher. Mögöttük legyek raja várta a szétgördülő sárgászöld ürüléket a keskenyen elkanyarodó makadámúton. Jó, akkor most bemegyünk. Milyen egyszerűen neveznek minden épületet, amit Neki szenteltek, legyen bár dóm, kápolna vagy katedrális, mindegy, az imaház volna a legszebb a hitetleneknek, a lélek vallási hierarchiája nélkül, mondtam magamnak. Ideértünk most mi ketten, ahova Te soha életedben nem akartál bejönni velem, a hited mégis vallásosabb volt bárkiénél, de utáltad a szertartásokat. Nem úszód meg, most velem jössz, és szenteltvízzel keresztet vetünk, látod így: felfelé, le... és ne kövesd a kezem a tekinteteddel, mert akkor rád száll a kereszt. Nem tudsz többé veszekedni velem, együtt vezekelünk, mert nincsenek bűntelenek, akármi lehet sok, és ilyenkor bármi lehet kevés, de akkor is el kell végezni, ha poraidban is átkozódsz most, akkor is legyen benne részed! Nincsenek itt, akik kigúnyolnának, és arrogáns megjegyzéseket tennének, nem mondom cl senkinek, ne félj! Nem fáj. Ha rád gondolok, Thomas, szinte kedvem támad külön rendet alapítani: a hitetlenek vallását, amelynek gyertyában oltárán meg nem áldott kenyérrel és üres ke-
