Irodalmi Szemle, 2011
2011/6 - IRODALMI SZEMLE - Kontra Ferenc: Vissza a katedrálisba (novella)
Vissza a katedrálisba 7 nyersen, igen, a fogaktól meg is rémültek mindig a hozzátartozók, föleg ha fiatal halottról volt szó, jó sok foggal, de mióta a darálóra egy apróbb lyukú, kristályacél szitát szereltünk, már a fogtömésekből is ugyanolyan szemcsék lesznek, olyan hamvasán egyöntetű az egész; úgy képzelje el, mint az óceánokat szegélyező fövenyt, amiben már nem ismerhetőek fel külön a csigák, a teknőchátak páncéljai, mint ahogyan itt sem fedezhető fel külön a hátgerinc, sem a haj. Ha meztelen lábbal mennénk végig rajta, megőrizné ez a föveny is a talpunk nyomát. Olyan rutinosan csomagolta be, ahogyan a hentes a húst, könnyed derűt erőltetve magára, mintha mindegyikük korszerű eladói szakértelmének és csúcsfejlesztett technikájának árnyékában a közönséges késes gyilkost látnám. Az élet halálba csomagolása csak hidegvérrel követhető el. Én pedig éppen ennek a gondolatától igyekeztem szabadulni, mert az emberiség tudatalattijába mégiscsak az oszlás gyorsan bekövetkező, gusztustalan folyamata rögzült anélkül, hogy valaha látták volna, valójában mi és hogyan bomlik, az elme akaratlan és felismerhetetlen szagokat társít hozzá. Éppen a hiányos ismereteket aknázhatta ki a horrorfilmek megszámlálhatatlan sokasága a rémálmok ikonográfiájával, mert az összes változatról hajlamosak vagyunk elhinni, hogy ilyen is lehet a vége. Távolodni látod, és nem hagy maga után mást, mint fészkében a kifehéredett csontokat. Figyelj a madárra, figyelmeztetett Osterkorn, és sohase tagadd meg azt, amire megesküdtél. Hogyne emlékeztem volna a széttárt szárnyú, preparált ölyvre. De rólam volt szó, és vitt a lábam a feloldozás felé, még néztem is hátra gyanakodva a Singer utcán, mint egy valósággá virtualizált rémtörténet komputerjátékában, hogy követnek-e, akik visszatértek, ellenőrzik-e, amit tennem kell, amire valóban a szavamat adtam. Ahogy egyre szaporábban vettem a levegőt, eszembe jutott, hogy csak egyetlen helyen érezhetem magam biztonságban, és ha egyszer odaérek, akkor végre lélegzethez jutok. Tudtam, ha már ott leszek, akkor engem is megvéd. Ahogyan régen a tolvajt, aki csak a templomot körülvevő piacon lopott valamit, vagy akár egy gyilkost is megvédett, aki rajtakapta a feleségét a lovászfiúval, és ha a fél város vette is üldözőbe, ha elérte, megmarkolta a kovácsoltvas fogantyút a katedrális kváderkő tömbökből rakott bal oldalán, akkor üldözőinek hátrálniuk kellett, mert ott bizony, azon a helyen már a Mindenható oltalmát élvezte. Hagyták, hogy a mellékajtón bemenjen, és fejet hajtson az oltár előtt. Lehet, hogy valóban megérdemelte a könyörületet, ki tudhatta abban a pillanatban, talán ő maga sem. És milyen furcsa: ahogy a fejemet odahajtottam, ott enyhén befelé gömbölyödött a fal, mintha homlokcsontok ezernyi kétségbeesett koptatottságától az enyém is odaillett volna a kő horpadásába, és a hely befogadna, mintha sokan lettek volna előttem a dóm felépítése óta, akiknek volt miért ide kapaszkodniuk, és talán csúszni lefelé innen, fejmagasságtól függetlenül; megannyi okból hagytak izzadságnyomot az örökké meszesen csörgő kőfalon. Mintha nem a turisták súrolták volna simára és fényesre, mintha sokan lettünk volna, akik hoztunk ide valamit, és hittünk abban, amit az életünk, bárhogyan is, de a kezünkbe nyomott; kést vagy urnát, örökségünk szerint,
