Irodalmi Szemle, 2011
2011/6 - IRODALMI SZEMLE - Kontra Ferenc: Vissza a katedrálisba (novella)
6 Kontra Ferenc ezüstjei, és ipari formatervezőjük sem lehetett más, mint aki a leveses merőkanalat tervezte - Sandro Botticelli után szabadon -, hogy a szélén még megüljön egy hajszálnyi tészta, és el lehessen dönteni, hova kerüljön; ugyanennyire volt funkcionális ennek a kanálnak az alakja is, amely viszont nem engedett a kételyeknek: tartalmának egyértelműen kerülnie kellett valahova. Aki a nyelénél fogva tartotta, rutinosan kérdezte, hogy urnát is akarok-e hozzá. Nem kértem. Elém tette az egyenruhás vagy inkább munkaruhás férfi a dobozt, mintha közönséges szalámit - Wurst in Scheibent? - kértem volna, haj szál vékony an szelve, miközben a mérleg kijelzőjén figyeltem, milyen összegben állapodnak meg a vibráló vörös számok. Mintha anélkül, hogy kértem volna, felnyitotta a barna ruhás halál angyala a fedelet, elgördítette a követ a feltámadás elől, mintha óránként felszabadulna mozdulata nyomán egy újabb lélek. Közben a mester sandán fürkészi a pult túloldalán állók érverésének ka- taleptikus kihagyását. Rémületre programozott vonásaikból, mint valami összedarált fasírtalapanyagból, vajon hogyan lesz újra kisimult, nyers, élő hús, amely megint arcot formáz? Miközben a kiszáradt hangszálak megfeszülnek, és elérzéke- nyiilés nélkül szólni tudna végre a megrendelő, már kinyílik a szem, és a száj számlát kér a szolgáltatásért. Megint a saját összeszedett hangomat hallom. Udvarias hatásszünet után kiforgatja számait a digitális kassza. Minden más szakmában kék az egyenruha, csak ő különbözteti meg magát, ez a kajánul visszakacsintó gyászhuszár, aki elkülönül a hagyományos feketeségtől, mintha átmenetet alkotna, hidat - át a romlás vizén. A mellén pedig nem is kitűzőn viselte a teljes becsületes nevét, hanem odahímezve, hogy Leopold, mintha ez valami bizalmasabb vagy közvetlenebb szolgáltatás lenne, ami ahogyan egy fodrász vagy egy pincér esetében szokványos. Elrántottam a fejem, mint akit megcsap az éter szaga. Kisebb-nagyobb porcelánedények néztek vissza rám a polcról. Nem kell ettől megijedni, váltott barátságosabbra gyanakvó tekintetemtől a Hádészből lett eladó, aki mintha ismerős lenne valahonnan, higgye el, jobb inkább egy pillantást vetni rá, mert úgy könnyebb elvinni, nem kell viszolyognia tőle, hogy Úristen, micsoda szörnyűséget viszek magammal. Mintha gyémántok csillantak volna meg lapátkezén, vagy nem, ezek talán a repeszek? Látta, hogy elsápadok. Kije volt az illető? A barátom volt. Látja, már nem is olyan nehéz kimondania, ettől nem is olyan nehéz a doboz, és tessék megnézni: természetes mozdulattal belenyúlt, akárha babot árulna, hogy ép és egészséges az áru, nem lyuggatta ki a schilleri Wurm, ez már egy korszerű technológia terméke, levendulával illatosítottuk, közben lerázogatta ujjairól a port, mint pék a lisztet, visszaszitálta a dobozba. Nem véletlenül ilyen finoman selymes és könnyű, mert tudja, amikor a krematóriumban kezdtem dolgozni, akkor még az állkapocscsontból kihullt fogak mind épen maradtak, mert a fog az ember legkeményebb csontja. A morzsalékból kiálló fogak rémületet keltettek, mert én annak nevezném, iszonyú rémületnek. Különben is: miféle hamuból és porból lettünk, amire a hantolás imádsága utal, badarság - heherészett
