Irodalmi Szemle, 2011
2011/6 - IRODALMI SZEMLE - Kontra Ferenc: Vissza a katedrálisba (novella)
KONTRA FERENC Vissza a katedrál i sba Végigpergetem a filmet újra, pedig a negatívja bennem olyan mélyen rögzült, mint egy tüdőlebeny kórleletének szárnyas intarziája. Ahogyan újraolvasom ugyanazt a könyvet is, holott jól ismerem, és nem azért, hogy megtudjam, mi lesz a vége. Mert önmagában, a vége felől közelítve, semmit nem mond el, így vagyok most a vonatokkal. Fülelek, ahogyan a rutinmozdulattól a fém a fémre rácsendül, fül kell persze hozzá, amilyen a zongorahangolóké. Milyen hangot is ad? Hajnali Kramphaue. Hosszú éveken át hallgattam a vas szerkezetének tízlépésenként ismételt, atomizált kompozícióját, mégsem tudom ma sem, mit kellene benne hallanom. Hol a hasadás a fém agyában? És annak milyen a hangja? A kerekek üszkös pántjainak oda-visz- sza szakaszai addig ismételnek egyetlen szót, amíg felidézik a teljes jelentéskörnyezetet, a lehetséges mondatokat, melyek párhuzamos illesztésével, hirtelen lö- kődve indulhat a szerelvény. A párhuzamos mindig kettőt jelent vonalzóval húzva is, mintegy emberszámba irányítva, a geometria szabályai szerint a metszéspont képtelenségét jelentik a merev vonalak: ha úgy tetszik, az elfogadást vagy éppen a kényszerű összetartozást csavarozzák a talpfákhoz, a vasutasszólás szerint még sincs egymás mellett két egyforma sín. Mindenféle szabálynak ellentmondva a puzzle félkörívbe formázott fogai mégis egymásba harapnak, ez adja a váz szabályos fraktúráit, viszont korántsem párhuzamosan, mégsem metszik egymást sehol, az élek permanensen szétvágnak mindent. Nemcsak engem sebeznek vagy érintenek, a képnek több szereplője van, némelyek felismerhetetlenek már. Senki nincs egyedül, még holtában sem. Akkor simulna el a látvány, ha mindenki ott lehetne a képen, akinek ott kellene lennie, mert különben üres lyuk marad a helyén. Mint amikor csoportképeket nézegetve egyre fogynak memóriánkból a nevek. Ki tudna eltüntetni minden lyukat, amikor folyton hiányzik egy arc mögül egy név? Bosszant az érzés megnevezhetetlensége. Mégis mondom tovább. Egy körzővel és egy vonalzóval a kezemben. Csak azért is megpróbálom, rajtam ne múljék. Vések. Itt van egy egész test a kezemben, és mégsem hiszem el, hogy mindene megvan. Éppen elgurult a nap, és ettől lett olyan, mint egy félben maradt árnyék. Csillapítgattam az indulataimat, mert furcsa módon nem a részvét melankóliája kerített először a hatalmába, hanem az áradó düh egész kozmográfiája, mert tudtam előre, hogy erre rámegy a napom, csak forog a fejemben hol gyorsabban, hol álmosabban, majd a sivításig felgyorsulva, miközben a kések alattomosan bedarálják mindazt, amiből valójában építkeznem kellene, miközben hol durvábban, hol porszerűbben pereg lefelé az őrlemény. Minden eszköz fényesen ragyog. Olyan arisztokratikusan, mint egy étkészlet
