Irodalmi Szemle, 2011
2011/5 - SZEMLE - Lacza Tihamér: Híres magyar asszonyok a történelemben (Ozogány Ernő: A nemzet virágai)
90 SZEMLE egy fejezetben kronologikusan halad a legújabb korig, ami logikus, bár zavaró is lehet, elvégre például a második világháború vége felé vértanúhalált halt Boldog Salkaházi Sára után a 15. század első felében élt Rozgonyi Cecília portréja következik, aki nagy lélekjelenléttel kimentette Luxemburgi Zsigmondot a hitszegő törökök karmai közül. A neveket olvasgatva jó néhány ismerős személyre akadunk, de az átlagolvasó számára többségük az újdonság erejével hat. Ozogány Ernő is tudatában volt ennek, ezért arra törekedett, hogy viszonylag kevés helyen minden fontosat elmondjon hőseiről, legyen szó valamelyik szentté avatott Árpád-házi királylányról, esetleg Szilágyi Erzsébetről, Hunyadi Mátyás édesanyjáról, Vay Saroltáról, a korabeli magyar társasági élet férfi álnéven sikeres krónikásáról vagy éppen Kéthly Anna szociáldemokrata politikusról. Azt is el kell mondani, hogy a kötetbe került nők jegyzékét egyáltalán nem a teljesség szándéka szülte, elvégre a szebbik nem soraiban sokkal több olyan író, költő, színész, képzőművész, sőt még tudós is akad, aki méltó lehet az érdeklődésünkre. Maga a szerző a következőket jegyzi meg az előszóban: „E munka kísérletet tesz arra, hogy felmutassa azon asszonyok tevékenységét, akik talán a legtöbbet tették e nemzet megmaradásáért, felvirágoztatásáért. Természetesen nem törekedhet a teljességre. Annál is inkább, mivel sok esetben szinte lehetetlen rangsort felállítani. Jelen válogatásunk célja az volt, hogy lehetőleg olyan hölgyekkel ismertessük meg a széles olvasóközönséget, akik nem kifejezetten női tevékenységgel foglalkoztak. Bár ez utóbbit is érdemes bemutatni, hiszen a nemzetfenntartó munkában nagy szolgálatokat tettek az iskolaalapítók, írók, költők, színészek, énekesek.” Egyetérthetünk Ozogánnyal abban is, hogy „ezúttal is bebizonyosodott: sokkal gazdagabbak vagyunk, mint hinnénk. Nem kizárt, hogy az olvasónak e kötet végig- lapozása után hiányérzete támad: talán tucatjával sorolja majd fel azokat, akik megérdemelnének egy hasonló válogatást. Ez így jó: talán majd akad egy szerzőtárs, aki otthonosabban mozog azokon a területeken, amelyeken e mü ösz- szeállítója esetleg tévútra kerülne”. A szerző az iménti idézet utolsó mondatában rávilágít az ilyen vállalkozások buktatójára is. Ha csak a szellemi élet különböző területeit vesszük figyelembe, akkor az arcképeket megrajzoló krónikásnak legalább alapfokon ismernie kell a különböző tudományágak legfontosabb fogalmait és módszereit. Ozogány eredeti szakmáját tekintve villamosmérnök, műszaki szakember tehát, aki az egzakt tudományokat alaposabban ismeri, ezért érthetően valamivel nagyobb az affinitása is ezek iránt, de diákkorában a szépirodalom és a történelem is csábítgatta, sőt hébe-hóba novellákat és kritikákat is publikált, így nem csoda, ha érdeklődési köre jóval szélesebb, mint legtöbb kollégájáé. Ebben a kötetben azonban más témakörökben is megmutatkozik sokrétű tájékozottsága. Igaz, erről inkább néhány „odavetett” mondat, megállapítás tanúskodik, de Árpád-házi királyaink szövevényes kapcsolatrendszerében ugyanolyan jól eligazodik, mint a reformkori