Irodalmi Szemle, 2011

2011/5 - SZEMLE - Vilcsek Béla: Az értől az óceánig (Cselényi László: Az értől a Csendes-óceánig, avagy Kő-országból is látni a tengert)

84 SZEMLE Aleatóriához hasonló szerkezetű, „négy­szólamú” prózai szintézismü megírásá­nak a terve, „a költészetben kipróbált ötletet kipróbálni prózában is” (Józan reggel). E terv megvalósítása-megvaló- sulása a mostani könyv, mely - időben és térben, műfajban és hangvételben merészen kalandozva - elvezet az „ér­től” (a szükebb világtól) az „óceánig” (a tágabb világig). S még valami. Talán a legfontosabb. Éppen a legutoljára említett hangvétel kapcsán. A sokszólamúság ellenére Cse- lényi László könyvét mindvégig áthatja valami nehezen megfogható és nehezen megfogalmazható általános érzet vagy hangütés. Legyen szó történelemről vagy politikáról, irodalomról vagy művészet­ről, gyermekkorról vagy öregedésről, si­kerről vagy kudarcról, a sorok mögött mindvégig - hol kimondva, hol ki­mondatlanul - ott bujkál valami hiány­érzetből fakadó feszültség, amit talán legpontosabban az elégedetlenség kese­rűségének lehet nevezni. Hiába a több tucat könyv, a több száz vers, kritika, esszé, hiába az elismerések és a díjak, a szerzőről még életében elkészült két át­fogó monográfia és pályakép (Bohár András és Pomogáts Béla munkája), a sok értő tanulmány (elsősorban Csehy Zoltán, Mekis János és H. Nagy Péter írásai), mégis mindegyre egyszerre szó­lal meg benne a dacos szembeszegülés­nek, a különállás vállalásának s az e szembeszegülés és különállás nyomán tapasztalt elégedetlenségnek a hangja. Egy helyütt felidézi azt az esetet, ami­kor egyik tanítványa, Tóth Lászlóra hi­vatkozva azt állítja, hogy a szlovákiai magyar irodalomban mindig is az tör­tént, amit Tőzsér Árpád akart és megha­tározott. „Én akkor kénytelen voltam el­lentmondani - mondja öntudatosan az akkori előadó -, mert rám ez nem vonat­kozik. Én mindig mást tettem, mint amit Tőzsér javasolt. Árpád is igazolta, hogy ez valóban így van. Lehet, hogy azért lettem avantgárd költő, mert mást java­soltak nekem, és ez engem mindig kiho­zott a sodromból” (Gyalog és kerékpá­ron a Parnasszusra). Ezt követően azu­tán meglepődve és értetlenül tapasztal­ja, hogy őt magát rendre magányosnak, a költészetét meg egyszerűen érthetet­lennek minősítik. A vele szemben alko­tó művészként megfogalmazott vádakra egy 1992-es interjújában a következő­képpen reagál: „Az, hogy valaki magá­nyos vagy nem, relatív dolog. Ez a köl­tészet nem csak azért »magányos«, mert »érthetetlen«, hanem leginkább azért, mert minél kisebb és elszigeteltebb he­lyen van az ember (például csehszlová­kiai magyar terepen), annál magányo­sabb. Uramisten! Ki figyeli az egyetemes magyar irodalomban, hogy éppen Po­zsonyban születik valami, amire talán ér­demes lenne odafigyelni, amikor annyi mindenre oda kell figyelni” (Acetilén ágyak. Díjakkal és díjtalanul). Cselényi László nyugodt lehet. A gazdag életút és a tekintélyt érdemlő életmű ismeretében és az immáron a két meghatározó mű­fajban megalkotott Nagy Mű megszüle­tését követően, nagyon is sokan vannak, akik odafigyelnek arra, „hogy éppen Pozsonyban születik valami”. (Madách-Posonium, Pozsony/Bratislava, 2010) VILCSEK BÉLA

Next

/
Thumbnails
Contents