Irodalmi Szemle, 2011
2011/5 - GYERMEK, IRODALOM - Bedecs László: A mese a lélekben lakik (Boldizsár Ildikó: Meseterápia)
44 Bedecs László Némiképp meglepő, hogy a teoretikus kérdések esetében elsősorban Propp nyomában járó Boldizsár Ildikó nem teszi fel azt az alapvető kérdést, mi is a mese. De ennek bizonyára az az oka, hogy ugyan felsorolhatóak lennének a meseszöveg bizonyos karakterisztikumai, illetve azok a differenciák, amelyek ezt a szövegvilágot megkülönböztetik minden más fikciós szövegtől, talán elmondható lenne, melyek a mese-mi- volt létrejöttéhez szükséges és elégséges feltételek, de épp a fogalom komplexitása miatt ennek nem lenne a könyv céljaival releváns eredménye. Azt azonban rögzíti, hogy a mese egyik alapvető meghatározottsága, hogy kizárólag racionális, fogalmi apparátussal nem befogható, azaz mindig marad egy, szavakkal nehezen megközelíthető terület, amit nevezünk akár „mesei lényegnek”, vagy a mese metaforikus, szimbolikus síkjának is. Ráadásul Boldizsár nem is általában a mesékről beszél, hanem azok egy szőkébb köréről: a népmesékről, illetve az olyan folkrolizálódott műmesékről, mint amilyenek Andersen vagy Oscar Wilde történetei. Rögtön a könyv elején leszögezi ugyanis, hogy a népmeséket a felnőtteknek szóló szövegeknek tekinti, melyek bonyolult és nehéz életproblémákkal foglalkoznak, miközben a műmesék ettől a néhány kivételtől eltekintve életkori sajátosságokat mutatnak be, ráadásul - a megcélzott gyerekek intellektuális képességeihez igazítva - jellemzően csupa kellemes és érdekes eseményt elbeszélő történeteket. De a műmesékkel van még egy fontosabb problémája: a sztereotípiák, melyek nem csak az egyes szereplőkben és azok magatartásában jelennek meg, hanem a mesék nyelvében is. És ebben igaza van: létezik egy elképzelt, vagy még inkább normaként kezelt „gyereknyelv”, illetve egy „gyermeki észjárás”, melyet ezek a szövegek kritika nélkül fogadnak el. A mai műmesékben csak a legritkább esetben vannak valódi ellenségek, veszélyek, küzdelem - azaz, azok eleve megfosztják a mese hallgatóját attól, hogy megláthassa a szövegben a világ sokféleségét, barátságtalanabb arcát, az élet egyébként legyőzhető nehézségeit. Mert pontosan ez lenne Boldizsár Ildikó valódi témája: az élet nehézsége, melyre a mesehallgatás felkészítheti a gyerekeket, és amelynek a megértéséhez és legyűréséhez a felnőtteknek segítséget nyújthat a mese. Merthogy a mitikus hiedelemvilág, a csodák szerepének felértékelődése, a csoda mint a természet működésének legmagasabb rendű megnyilvánulása csak a népmesék sajátja. Ezért választja kutatása tárgyául épp ezeket. A meseterápia, ha jól értem, egy-egy konkrét szöveg közös olvasásáról szól. A szöveget vagy maga a páciens hozza, vagy a terapeuta ajánlja. Az olvasás hosz- szát a megoldandó probléma szabja meg, lehet akár egy, vagy netán két év is, épp amennyit az értelmezés megkíván. Boldizsár számos esetet leír, de közben magukról a szövegekről beszél, nagyon-nagyon érdekesen, nyitottan, lelkesen, a felfedezés örömét megosztva. Megtudhatjuk, hogy ha például valaki a Hófehérkéi hozza magával, azt a problémát járják körül, vajon hol hibázik Hófehérke, mennyiben felelős ő maga a sorsáért. Vajon az az alma, amit nem tud lenyelni, milyen megoldatlan életproblémákat jelent? Vajon az üvegkoporsóból, ebből a se nem élő, se nem halott állapotból hogy lehet kiszállni? Ha valaki más a kisgömböc történetét olvas
