Irodalmi Szemle, 2011
2011/5 - MÁJUSI VIZSGA - Kulcsár Ferenc: Anya (esszé)
6 Kulcsár Ferenc Anya húszéves, amikor már nem(csak) a világválság, hanem a kommunizmus kísértete, felfegyverzett fenevada is bejárja Európát, s anyáéknak tudomásul kell venniük, hogy Párizsban újra győzött a konok rövidlátás, s megint bosszút forralnak igazság helyett; így az újra felrobbantott Bodrogköz „felső részét”, a megsebzett sólyommadár felét, rajta a nagyságos fejedelem szülőotthonával, újra Csehszlovákiához csatolják, és „a sírjukban is megátkozott gazok” bejelentik, hogy e területeken „nincs többé magyar elemnek mit keresnie”. Közben a megistenült (vagy elállatiasodott) ember mennydörgést hallat az égből, Hirosimára és Nagaszakira atombomba hull, s az Éden utolsó fái is elszenesednek, hogy felváltsa helyét a földön a pokol realizmusa. Anya 1947 és 1949 között, három év alatt három „ördögfiókát” szül a világra - a középsőt négy hónaposán, a Megváltó születésnapján magához veszi az Úr -, majd tehetetlenül nézi - mi mást tehetne -, hogy a hidegháború frizsiderében bombákat és Rolls-Royce-okat vajúdnak az asszonyok, s a civódó mindenséget a „végső harc” jelszavaival bélelik ki a sátán harácsoló, gátlástalan, vérszívó, hazug, gerinctelen fattyai. S mialatt futott az idő a Volga-Duna-Elba-Szajna-Mississippi-Temze-Tennessee tűzhabos vizén, s a bársonyos forradalmak világra vajúdták az Európai Uniót, anya megöregedett, cibálta-tépte ősz haját a szél - örömet és vigaszt talán csak az unokái és az ima nyújtott neki -, s már csak abban bízott, abban a hitben, amit kiküzdött magának a „kommunizmus” szürke évtizedei alatt, két kapavágás között: nem azért születtünk, hogy örökre meghaljunk. Rongyosra olvasva a Károlyi-féle Bibliát, számtalanszor idézte nekem Ézsaiást és a Jelenések könyvét, megerősítve azt a hitét, hogy Isten népe - melyhez odatartozónak vélte magát is - örömmel jő majd elő és békességben vezéreltetik: a hegyek és halmok ujjongva énekelnek, és a mező minden fái tapsolnak, s együtt lakozik majd oroszlán és bárány, kígyó és kisgyerek, és maga az Isten lesz velük, aki eltöröl minden könnyet az emberek szeméről. „És a halál nem lesz többé, sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé”, mert Isten mindent újjá tesz, új eget és új földet teremtve. Anya arca élete utolsó napjaiban újra a hajdani halhatatlan kislány vonásait öltötte fel, s amikor 1995 szeptemberében jobblétre szenderült, kertünk végén a vén diófa ágára bús vadgerle ült. Én pedig - miután „letört az Isten legszebb ága”, elhagyva a 20. század szó szerint értendő siralomvölgyét - e hat sort véstem anya képzeletbeli sírkövére: „Istenem, zengő ünnep hallgatásod és csönded: átragyog suhogva szivemen a fény. Ki lobog bennem, miféle lény: ki visz engem égve az életből a létbe?”
