Irodalmi Szemle, 2011
2011/1 - Kulcsár Ferenc: Gyöngyök és göröngyök 8. (napló)
Gyöngyök és göröngyök (8) 31 Mit lehet e pontos fogalmazáshoz hozzátenni? Talán annyit, hogy konkrétan a szlovákiai magyar irodalomban elég régóta egyszerre van jelen a kisebbség sorsát, léttapasztalatát, szorongattatását megjelenítő müvek sora és az ún. szabadelvű, személyiségközpontú müveké. Mindegy, ki melyiket műveli vagy szereti, a lényeg mindig egy marad: ha e müvek bármelyike kiváló esztétikai szinten valósul meg, „szlovákiai magyar irodalom” létére is értéktöbbletként gazdagítja az egyetemes magyar irodalmat. De talán nem is kell idézőjelbe tenni a szlovákiai magyar irodalmat, hiszen - ahogy Alabán fogalmaz -, az átgondolatlanul feltett kérdés: Létezik-e szlovákiai magyar irodalom?, minden manipuláció ellenére nem volt több üres provokációnál. Minden ilyen eddigi eszmefuttatásból hiányzik ugyanis annak az alapvető ténynek a figyelembevétele, miszerint a magyar irodalomtörténet és kritika által eddig számba vett kisebbségi magyar irodalmi sajátosságok már akkor is az egyetemes magyar irodalom megkülönböztetett értékei maradnának, ha a magyarság élménybeli széttagoltsága egyetlen varázsütésre megszűnne. * * * Mifelénk ha valakit „nagy” költőnek kiáltanak ki, többé az Isten se mossa le róla ezt a gyalázatot. Nem, mert a „nagy” költőt mifelénk fétissé emelik, s némelyek már szellenteni sem tudnak anélkül, hogy ne a „nagy” költő nevét zengjék; a költészet napja is csak az ő napja, a vízcsapból is az ö neve folyik az irodalmi sznobok szom- jának oltására, s nincs az a Mózes, aki imádatra emelt aranyborjú-szobrát összezúzza. S ez még hagyján; szomorúbb az, ha a „nagy” költő - hiúsága miatt - nem utasítja vissza ezt a bálványozást, nem tudva, hogy a hiúságnak nincs olyan aranyserlege, amelyben a víz borrá válna. Pedig „nagy költők nincsenek, csak jó versek vannak” - mondja Márai Sándor, s egy másik Sándor, Weöres, hozzáteszi: „...nékem kedvesebb: a nagyság álmából kibújni, valamennyi dicsőség fogadja ásításomat. Természetes emberi méret vonz engem, nem a szörnyű talapzat. Létrehozni a velem született s a szerzett képességtől telhető legjobbat, ha cipőt szegelek, ha fát ültetek, ha verset írok: ennyit kívánok önmagámtól. Munkámat használni lehessen, ne szájtátva csodálni. Nem akarok óriás hulla lenni, melyen tízezer évig araszolva majszol megannyi [...] ka- tedraéhű hódolat; se példakép, mellyel az új kezdeményeket dermeszti meg a múltba mutató zsandárkodás; se fennkölt szobor a sarkon, melyről csurog a vidám verebek és galambok kritikája nem is őróla - mit bánják, kifene volt? -, hanem az életről, kinek szobra nincsen.” * * * Ha igaz, hogy a vers Isten megszólalása bennünk - „Istenem, a te szemeddel néznem - az én szememmel - ó, hogy azt adod nekem” -, szóval, ha igaz, hogy a vers nem isten túlharsogása, de nem is rettegve való hallgatás előtte, hanem az ő terem
