Irodalmi Szemle, 2011
2011/4 - SZEMLE - Dobás Kata: Zeneirodalom (Hizsnyai Zoltán Ének és Csehy Zoltán Homokvihar című kötetéről)
SZEMLE 83 je az, ami megmutatkozik a tárgyszerűség ellenpontjaként. Hizsnyai kötete természetesen, címéből fakadóan az Én megtöbbszörözéséből is kibontható, melyet a versek ajánlásai is megerősítenek. A Parti Nagy Lajos mesterszonettjére vagy a József Attila emlékére írott szövegek a költőén rögzíthetetlenségére, töredékességére és az intertextuális kapcsolatok révén az irodalmi hagyománnyal való érintkezésére hívhatják fel az olvasók figyelmét: „Majd ha részeim megunják a munkát, / s inkább ős-örök álmukat aludnák, és eszményeim, mint egy holt folyam, // akkor a sorból csakhamar kiállva / a rend előtti mafla natúrába / szétkujtorog- nak részeg-boldogan” (Különb világot...). Ugyanakkor végtelenül rögzítettek is e versek, hiszen a Három szonettkoszorú című ciklus versei, műfajukat tekintve, értelemszerűen szonettek, s így e kettő finom feszültségéből bontakozik ki a lírai én nyelvének töredezettsége is. Az ezt követő rész már a zeneiség „profán” minőségére is utal, a szerenádokat tartalmazó ciklus első darabja például ekképpen: „hupp le mellém a bőrdikóra Dóra / hepajozzon a hardver éjszaka / ne gond oljankor másra virradóra / puzzle mindent hogy tangád is szaka’ // hótziher máma hogy a kedvem is heppi” (Szerenád tangaharmonikára). Az Ének című verseskötet valóban értelmezhető az Énről való beszéd lehetőségeinek feltérképezéseként is. A címadó vers például egészen a végletekig képes ezt a törekvést fokozni, melynek alcíme szerint a vers dalbetéteket tartalmaz versszerepekhez: „látom ott piszmogok megint az íróasztalnál / valami verset fabrikál de most nincs benne egészen / és sajna még az is amennyire merthogy / épp szerepvers lenne ugye tűzve ki célul [...]”. Az Én-Те kibogozhatatlan egybemosása révén a lírai én pozíciója teljes mértékben meghatározhatatlan; de az igazi tétje talán nem is ebben a versben van a felvázolt elképzelésnek, hanem a kötetkompozíció egészét tekintve lehet olyan belső íveket felrajzolni, amelyek bizonyos dolgokat, jelenségeket az Énen túl is egybemosni látszanak. Ilyen például a zárt és kötött forma: a könyv éppen úgy tartalmaz szonettet vagy „szerenádot”, mint írásjel nélküli szabad verset. Ez gyakorlatilag befókuszálhatatlanná teszi a beszélőt, nem csupán az egyes, de az összes szöveget együttesen tekintve is. A populáris regiszter éppen annyira a kötet sajátja, mint az irodalmi hagyomány régóta kitüntetett „nagy” formái. Ez még akár egyfajta beláthatatlan kevertséget is okozhatna, ha nem éppen ez lenne a kompozíció lényege: „A vers elázik, tántorog, / gurguláz, mint a kántorok, / nem fogja jól a tercet”. Vagyis a hang - mind a zenei, mind a megszólalásé - nem egységes, valami mindig megakasztja, s ennek a folytonos megakadásnak köszönhetően a létrejött „ének” már valóban nem feltétlenül írható le egységesnek, megragadhatónak vagy akár azonosíthatónak. Csehy kötete magukat a zenemüveket mozgatja meg inkább, létrehozva így egy mondhatni már-már viharszerü szövegképződményt. A irodalmi hagyományhoz való visszatérés, és azok aktualizálása is más irányba mutat; mitológiai és múltbeli alakok születnek itt
