Irodalmi Szemle, 2011
2011/4 - SZEMLE - Dobás Kata: Zeneirodalom (Hizsnyai Zoltán Ének és Csehy Zoltán Homokvihar című kötetéről)
84 SZEMLE újjá, s keverednek a zene narratívájával, miközben folytonos kérdésként fogalmazódnak meg maguk a „vihar” tárgyai is: „Vagy inkább az, miképpen lehet / kilőni oly pontosan, olyan profi módon / hatástalanítani egy szó / előre meghatározott betűit, hogy értelme / ne csorbuljon, / de egyre-másra világosodjon, s ne hiányként / érzékelje a hiányt? // Igaz, igaz, talán nem is kell hozzá a szó, / hogy szószerű kegyen a hangzás, / vagy szószerinti a szótlanság, / hogy valami forogjon, / hogy valami lassan, mintha nyárson, éneklő tűzön, / megforduljon a szóban” (A Philip Glass-konstans III. Sa- tyagraha). Ez a viharszerűség kerül megjelenítésre a kötetborítón is (Игарка Tibor munkája), ahol az elmosódott férfialak tehetetlenül zuhan egy „kottaörvény” alja felé. Érdemes ennél a képnél kicsit hosszabban elidőzni, ugyanis úgy vélem, a borító jelen esetben hatványozottan megjeleníteni látszik néhány kötetbeli jellegzetességet. A kotta, mint a zene tár- gyiasított alakja látszik uralni azt, amely tehetetlenségében leginkább a versekben megszólaló énhez hasonlítható: „Nincs többé mentőcsónak, csak áradás, / nincs több e, ő, ó, a, csak á, a, á.” E rövid részletben a szavak hangokká, betűkké alakítása, a szavak szétdarabolása nagyon is hasonlatos a zene, kotta, hangjegyek viszonyához, ahogy az áradás, a segítség (mentőcsónak) nélküli létezés egyik metaforájaként is értelmezhető. Csehy kötete esetében fontos kulcsszónak bizonyul a homok', annak megakasztó, de apró, kiszámíthatatlan, de alig látható mivoltában is. A homok, a hangjeggyel, a hanggal, egy számmal vagy akár a betűvel is behelyettesíthető, ezek külön-külön leírhatók, elemezhetők, tulajdonképpen, illetve látszólag el- beszélhetőek. Együttes jelenlétük azonban valami nyelvileg elmondhatatlant eredményez, a vers-én beleveszni kénytelen, vagy akár a folyamatos zuhanás állapotában kell maradnia: „Akár a homok, mely átfolyta magát az időn, / és áramlik egy most táguló tér felé / az egy, a kettő, a három áramlása / a homokóra alsó traktusába, aztán a zene, a ritmus, / a tonális egység / vihara visszakavar mindent a felső tartományba, még a fordulat, a nyolc, a lassú kilenc, a lassú tíz előtt.” Csehy kötete, azon túl, hogy részben zenemüvek szavakkal/verssel való rögzítését próbálja meg, úgy is értelmezhető, mint ennek a meg nem szűnő, tehát időben nem meghatározható zuhanásnak a leírására tett kísérlet. A kötetek kompozíciója mindkét esetben összetett és átgondolt szerkesztési módról árulkodik. Hizsnyai Zoltán Énekének fülszövege részletesen tájékoztat erről: „A kötet elején egy korábbi verseskönyv, A stigma krátere szövegfragmentumaiból újrakomponált költemény áll, amely az így felidézett versek hangsúlyainak áthelyezésével az új kötet szemléletmódjára is utal.” Bizonyára nem véletlen a komponál ige feltűnése itt, s valóban, a szövegrészietek újraszer- veződése nem csupán a Költőén megsokszorozódása, de a részletek eltérő környezetbe való helyezése, a rögzített szavak eltérő újrakomponálása és ezáltal újraértelmezése is. Ezt a Három szonettkoszorú, a Három szerenád és A meneküli'í holofón című egység követi, létrehozva így három fő egységet és egy - bevezetőnek is tekinthető - kezdőverset.
