Irodalmi Szemle, 2011
2011/4 - ARC - Duba Gyula: Gömör, sors, irodalom - Mács József köszöntése (esszé)
Gömör, sors, irodalom 59 nyezet, amely már korábbi írásaiban is jelezte minőségét, és ebben a kisregényben mintegy műfajjá rendeződött. Mindenekelőtt a gömöri miliő. S érdekes módon nem is annyira a természetleírások szintjén, valamiféle folklorisztikus vonásokban él, hanem az emberi kölcsönviszonyok és karakterek terén, a lélektani és a szociológiai összefüggések és minőségek értelmében érezzük meg sajátos „gömöriségét”. Az emberi mentalitás jellemzi és a nyelvezet érzékelteti, a mü stílusa kerüli az elvontságot, a felesleges stilizációt, képisége is valósághű, mondhatnám, művészi egyszerűség jellemzi. Mintha az írót egyetlen cél ösztönözné: története a lényegről beszéljen, a sorsról szóljon. Akkor ez irodalmunk közös törekvése, mintegy legfőbb célja volt. Ami a háború utáni újrakezdésből, a nehéz tápászkodásból és a megújulásból eredt. Abból az elemi erejű, ösztönös késztetésből, szinte biológiai eredetű s már-már zsigeri kényszerből, hogy az irodalom vallomásos szövegekben vessen számot közelmúltjával, háborús élményeivel és az utánuk következő kivetettségével, kisebbségi sorsa tragikumával. így lesz realista és közösségi jellegű, szemlélete történelmi természetű. Abban az időben A Hét című képeslapunk Fórum mellékletében féltucatnyi író-költő tanulja a „leckét”, s egyikük Mács József. A kisebbségi gondolkodás „iskolája” - vagy akár „egyeteme”? - érleli itt a szlovákiai magyar életről való tudást, igazságokat. Mács rovatvezetőként, majd a Fórum szerkesztőjeként vesz részt az „öntudatosodás” munkájában, amely valamiféle sorsszerű „elkötelezettségben” folyik, s azt eredményezi, hogy az író egyben a társadalom és a kultúra szervezésének és a nemzetiségi identitás megfogalmazásának tevékeny részese. Nemcsak Mácsnak, hanem nemzedékének jellemzője az. Közös tulajdonság, amely egész életre szól. Irodalmunk ebben az időben néz szembe létének kihívásaival, és megtapasztalja küldetését. Ahogy olvasói is, a szlovákiai magyar kisebbség ezekben az években, az 1968 előtti „reform”-időben tudatosítja nyelvi, történelmi és kulturális sajátosságát, nemzeti kötődéseit és köztes helyzetét, határmentisé- gét. A Fórum íróközösségében az írás olyan Ügy lehetett, közös gond és egységesítő erő, amely az eredményes alkotóműhelyek tulajdona. Ebből a szellemi emelkedettségből és természetes nyelvi törekvésből nőtt ki Mács Adósságtörlesztés (1968) című regénye. Komponáló módszerének jellemző vonása ebben is érvényesül: egyetlen sors megjelenítésével érzékeltet és ragad meg történelmi méretű összefüggéseket. Mintha azt akarná kifejezni, hogy a népek sorsa azáltal teljesül be, hogy egyénenként megélik és elviselik azt. De ahogy eltűrik és vélekednek róla, abban valamiféle nagyvonalú és egyetemes igazságérzet nyilvánul meg, aminek a kibontása méltó írói feladat. Az Adósságtörlesztésben ez valósul meg; Mács hitelesen jeleníti meg a történelmi időt és azt a fogalmat, amit „szlovákiai magyar sorsnak” nevezhetnénk. A mü nyelvezetében, népi közegének szövetében olyan gazdag közvetlenséget találunk, oly sajátos és nagyfokú tárgyiasságot, nevek, történések és összefüggések kaleidoszkópját, ami végtelenül gazdagítja a történetet. Néhány, háború utáni év történetét és tanulságát, helyszíneit és hőseit vagy kárvallottjait, ami egészen egyedi írói világot sejtet. A könyv fülszövegében az író ezeket mondja: „Történelmi körülményekből következően hol ide, hol oda taszítottak bennünket, és ez egyfajta magatartást alakított ki a határ mentén élő emberekben. ...ezt a magatartást igyekszem
