Irodalmi Szemle, 2011
2011/4 - ARC - Pécsi Györgyi: A megélt teljesség költészete - Csoóri Sándor legszebb versei (esszé)
56 Pécsi Györgyi Ferenc nevéhez kötődő pompázatos nyelvi atomrobbanás, amelyre Csoóri Sándor úgy válaszolt, hogy az élőbeszéd közvetlensége felé vezette el a versnyelvet; a modernségnek azt az útját valósítva meg, amely olyan közép-európai költőkhöz áll legközelebb, mint Zbigniew Herbert és különösen Czeslaw Milosz, akiknek a költői univerzumát szintén a történelemmel, mégpedig a kudarcos történelemmel, sorssal való meditativ tusakodás járja át. Csoóri Sándor költészete is alapvetően lét- és sorsmegértésre törekvő költészet, s elsősorban a kor életérzésének, mégpedig egy jellegzetes geopolitikai éghajlat alatt született kornak, közelebbről a közép-európai, pontosabban a kudarcos- dilemmás magyar sorsnak a lenyomata. Mi jellemzi ezt a fogalmilag nehezen meghatározható, összetett hangulatot, életérzést, világérzékelést? Talán a nyugtalanságba futó rezignált keserűség illik rá leginkább. Olykor mintha a múlt századelő finom dekadenciája kísértené - a lemondás, az elfogadó beletörődés eluralkodni látszik, de a Csoóri-vers vibráló feszültségét, impulzivitását éppen az adja, hogy a megvál- tozhatatlannak mutatkozó realitásoknak, a körülményeknek mindegyre ellene mond. Nyughatatlanságának oka, hogy látszólag fantomfájdalommal tusakodik, hiszen a felszínen látszólag minden rendben van, de a háttérben, rejtve és rejtetten, „zsákutcás” történelmünk valóságos kudarcai, elmulasztott esélyeink, kompromisz- szumoknak látszó megalkuvásaink erodálnak és rombolnak. A költő számára a vizsgálódás, megértés egyik alapvető formája az emlékezés. Emlékezés a zámolyi gyerekkor világára, amely számára eleinte maga volt a megélt teljesség, a teremtett világra való gyanútlan rácsodálkozás kora, telve életakarattal, biztonságérzettel és foltétien létbizalommal. Ezt a birsalmaillatú világot robbantja szét először a II. világháború vége felé az akna tépte lovaknak, a barátkozó katonák hirtelen szétlőtt hullájának a közvetlen, sokkoló látványa. S ez, meg az ötvenes évek kemény diktatúrája, a magyar társadalom kizsigerelése és szétverése vezette a súlyos önvizsgálat felé a költőt: miért történhet meg velünk a 20. században, teszi föl a kérdést újra és újra, hogy nem a magunk képére, akaratára és értékrendjére formáljuk világunkat. A kudarc, leveretés életérzését megerősíti a költőben az ötvenhatos forradalom elfojtása és az azt követő, erkölcsi romlással, a belső tartás fellazításával járó jólét bizarrul álságos cinizmusa. Nem törvényszerű a kudarcunk, mondják a versek, de mégsem jutunk a sóvárgásnál és a szégyenérzetnél tovább, ahogy a Bibó Istvánt idéző portréversében írja: „Krumplisszatyor és hosz- szú lódenkabát - / ez jut eszembe rólad napok óta / s az irgalmatlanul hosszú déle- lőttök, / mikor már a nevedben is megválthatná magát az ember, / de szégyenében csak a földet nézi.” A kudarcos életérzés az ellentmondásos rendszerváltozás után is érvényben marad, s talán még keserűbb érzések uralkodnak el, hiszen a saját sorsból való kiebrudaltság nemcsak a reménytől, hanem az illúziótól is megfoszt minket - minként az Egy arc a tüntető tömegben című verse tanúsítja. Csoóri Sándor számára nincs külön magánüdvösség és közösségi üdvözülés: az egyéni élet, sőt a privát szféra is csak közös létben képes igazán önmagára talál
