Irodalmi Szemle, 2011
2011/4 - ARC - Pécsi Györgyi: A megélt teljesség költészete - Csoóri Sándor legszebb versei (esszé)
A megéli teljesség költészete 55 kus aurája behatárolja az olvasást, értelmezést. Persze, a körülmények, a környezet alig ismert sorsú klasszikusok köré is aurát képezhet - miért volna kivétel éppen a mi korunk. Számomra sem csak költő és esszéíró Csoóri Sándor - műveivel esz- mélkedésem legfogékonyabb éveiben találkoztam, versei, esszéi, filmjei világtapasztalatom és személyes emlékezetem részévé váltak. Még ha csak kis szerelmes etűdjét olvasom is, sokelágazású tér nyílik meg bennem. Annak idején talán érzékenyebbek voltunk a mindennapi életre közvetlenebbül rákérdező, vagy akként értelmezhető versekre, sorokra, ám idő múltával a müvek aktualitása elhomályosul, az egykor volt fontos üzenetnek a mai olvasó számára már nincs valóságos, eleven jelentése - a vers viszont, ha érvényes költészet, ma is megszólít. A Jók voltunk, jók és engedelmesek Csoóri-verset például a szabadságdeficites Kádár-korban önfeladó, elgyávuló megjuhászosodásunk provokációjaként olvastuk - a kor elmúlt, de egyetemes és mindig aktuális a vers öngyötrő dilemmája: az, hogy sors- és létrontás, ha elfogadjuk integritásunk korlátozását és személyes alávetettségünket. Egytónusú a Csoóri-líra, ahogy egytónusú Pilinszky János, Paul Celan és sok más költő lírája is. Sem témában, sem hangütésben nem a sokféleség, inkább bizonyos állandóság jellemzi a kezdetektől: az elégikus, a rezignációhoz közeli meditativ jelleg, illetve a rezignáció ellen rapszodikus érzelmi intonáltsággal újra meg újra tiltakozó, lázadó hang. Esszéiben a köz, a társadalom, a nemzet nagy kérdéseit járja körül - ezek a dilemmák verseiben is megjelennek, de a magán-közérzet fókuszán belül, a személyesség érvényességével és hitelességével. Költői univerzumának szilárd pontjai a gyermekkor világára való emlékezés, az érzéki szerelem átélése, a természet áhítata - és a mindenkori körülményekre reflektáló magán-közérzet. Nyelvi eszköztára puritánnak tetszik, az élőbeszédhez áll közel, impulzív ereje az eleven, ráismerhető élet, sors részeiből formálódott metaforákból és az élet valóságos képeinek szürrealizmusából épül. „Özvegy nők táncolnak” - írja egyik látomásos szürrealisztikusnak tűnő versében; ám a Csoóri-versben mindig a konkrét, részleteiben is valóságos, megélt látvány, élmény emelkedik költészetté - itt a háború utáni groteszk falusi életkép -, megerősítve a költő azon axiómáját, hogy hétköznapi valóságunk elemei önmagukban, stilizáció nélkül is túltesznek a szürrealizmus legmerészebb képzeletén is. Úgy tűnik, mintha a nagy kortárs poétikai fordulatok - legalábbis látványosan - érintetlenül hagynák versépítkezését, s ha a legutóbbi, posztmodem fordulat attraktív formai és eszközhasználati újszerűségére gondolunk, így is van. De egyrészt Csoóri Sándor nem technikai tökéletességre törekszik, és nem elkülönbözni akar, hanem átfogóan és személyes hitellel a kor életérzését megfogalmazni, és talán ennél is előbbre valóan: a kizökkent időt helyreállítani, az életet a maga egysze- riségében is a létmisztérium teljességében élni, ahogy egyik - szerelmes - versében írja: „Miért írnék verset, ha veled lehetek?” Másrészt viszont egy korábbi, hatvanashetvenes évekbeli poétikai fordulat elemien megérintette, a Nagy László, Juhász
