Irodalmi Szemle, 2011
2011/4 - IRODALMI SZEMLE - Balázs F. Attila: Elfelejtettél sírni (vers) - Hodossy Gyula: Mintha lebegés a világűrben (prózavers)
BALÁZS F. ATTILA Elfelejtettél sírni már nem csodálkozol a nagy gondolatok delfinugrásain a falak mögötti félelmek gubózásán a gyűlölet savas és engeszteletlen marásán amikor fortyogva oldja fel a harmonikus formákat a szemsarkodba gyűlt csepp elpárolog mielőtt feloldaná az évszázad porát mely befészkelte magát pórusaidba kihangsúlyozva vonásaid komorságát szoborkonokságodat elfelejtettél sírni a torz időben HODOSSY GYULA Mintha lebegés a világűrben Na, jól elbántál magaddal, olyan egyedül, mint most, sohasem voltál. Meg kellett élned ennyi évet, hogy megéld ezt is. Most, amikor annyira vigyáztál a kapcsolatodra, most történik veled mindez. Úgy érzed, kicsaptak. Az utcán vagy, esik, hideg van. Betérsz egy kocsmába, iszol, majd mész tovább, egy másikban folytatod, ilyenkor bezzeg sehol egy barát, persze tudod, barátod sincs, csak járókelők. Itt-ott valaki rád köszön, de többet nem akar, pedig most akarhatna, bárkivel beszélgetnél. Jó lenne elfogyni vagy felszállni, hegyet mászni, olyan hegyen, ahol nincs vissza út, valami olyat tenni, amit még sosem. Nem tudod, mi fáj jobban, a magány vagy a kiábrándultság, a döbbenet, hogy minden értelmetlen, a munkád, a hobbid, a kapcsolataid, az életed. Fásultan tekingetsz, hol erre, hol arra. Egyszer azt olvastad, amikor meghal az ember, a szeme még egy ideig lát, rögzíti az eseményeket, mert nem tudja, hogy már nincs. Hasonló érzésed támad, nézel ki magadból, érzékelsz, de már nem vagy. A kocsma falán söralátétekre leszel figyelmes, több száz vagy még több. Csodálkozol, ennyifajta sör, ennyifajta ízlés, ennyifajta akarat, ember, mind más, és ezek sem tartoznak egymáshoz. Te sem tartozol sem hozzájuk, sem senki máshoz, pedig előbb kint az utcán az esőcseppek úgy hullottak, inggallérodat megkerülve nyakadba, mintha azért születtek volna, hogy mellkasodon szétterpeszkedhessenek, beléd ivódhassanak, eggyé lehessenek veled. Az esőölelés hűt, mégis forróságot érzel, talán az italtól, talán a vágytól, a vágytól, amely nem megfogalmazható, konkrétumoktól mentes, a vágytól, amely az életet a haláltól elválasztja. Magadhoz inted a pincért, fizetsz, és továbbállsz. Mész az utcán, megölel az eső, egyre jobban magáévá tesz. Jólesőn átadod magad a vizes ölelésnek, a világűrben érzed magad. Miközben Isten és Lucifer épp rólad egyezkedik, nem tudod, mindez és az utad, hová vezet.
