Irodalmi Szemle, 2011
2011/4 - IRODALMI SZEMLE - Tőzsér Árpád: Károly Róbert lyuksógora (napló)
14 Tőzsér Árpád pajzán szövegekről, az ún. virágénekekről - a népdalról, mondanánk ma — még Sylvester János is (aki pedig más helyen egekig dicséri „az magyar níp elmíjínek éles voltát az lelísben, melly nem egyéb, hanem a magyar poesis”) így kénytelen nyilatkozni (nem kétséges, hogy a latin „kánon” nyomására is): „Mikor illyen felsiges dologban illyen alávaló píldával ílek, az ganéjban arant keresek, nem azon vagyok, hogy az hitságot dicsírjem. Nem dicsírem az mirül az illyen ínekek vadnak, dicsírem az beszídnek nemesen való szerzísit.” A ,,lelís ” kifejezést azóta sokszor idézik e szövegből, sokan egyenesen a költészet első magyar megnevezésének tartják, én inkább egyszerűen a mai „találékonyság” szavunk jelentését érzem a szóban. Az is elképzelhető persze, hogy Sylvester e kifejezéssel valóban a „magyar poesis”-t akarta megnevezni. Ha így van, működtessük mi is a fantáziánkat, akkor az sincs kizárva, hogy a ,, trobadour “-t fordította így le a magyar erasmista tudós, nyelvészműfordító. 1541-ben járunk, a lovagi költészet még nagyon közel van, tulajdonképpen félig Balassi Bálint is lovagi költő. - Apropó: 1541. A költő szavunk „versszerző” jelentésben csak száz évvel későbbről adatolható, és - ámulj, világ! - Co- menius egyik művében fordul elő először (Joh. Amos ComeniiJanua linguae Latináé referata aurea...). A közbeeső állomás valószínűleg a verskoholó jelentésű „versköltő” szó volt (mondjuk Balassi költő-jelentésű „versszerző” szavának az analógiájára), amelyből, elvonás útján, százéves vajúdás után megszületett a modem magyar „költő”. November 7. „Urak, a dalnak vége van. Most kezdődik a lehetetlen.” A rádióban Szilágyi Tibor szaval. Jól. De a vers záró két sorában rossz helyre teszi a hangsúlyt, nem ,Most kezdődik a lehetetlen”, hanem „Most kezdődik a lehetetlen”. Gulyás Pál imponzáns, nagy ívű versének a címe: Búcsú Debrecentől, alcíme: Kísérlet egy irodalmi estnek verses bezárására. A mű érzelmi görbéje szinte az emberiség egész múltját befogja, Hannibáltól 1939-ig, a világörténelem legkülönbözőbb szakaszaiban, jeleneteiben állítja szembe a dalos élet és a daltalan, komor halál képeit. A vers alatt ott a kelte: 1939. január 12. Egyértelmű, hogy a versben a béke és a háború ellentételezi egymást: „Urak, a dalnak vége van, / egy pillanat volt csak az élet.” A béke pillanata után megint itt a háború, megint kezdődik a lehetetlen, az öldöklés ideje, az abszurd történelem. Ez a lehetetlen azonban - a vers egészének kontextusa és tanúsága szerint - nem is kezdődik, hanem újra kezdődik, megint elkezdődik, tehát mintegy folytatódik, s ellene mit sem tehet a dal: „Hiába küldök egy igét, / az ige bújdosik az éjben, / az ige útja az idő, / nem áll meg, csak a messzeségben.” A záró sor ellipszise hatásfokozó, a kimaradt megint vagy újra kifejezések az elfúló hangú költő torkában maradtak, de a sor jelentése akkor is ez: Most hát megint kezdődik a lehetetlen. A Most kezdődik a lehetetlen lelken- dezése teljességgel idegen a vers alaphelyzetétől. November 11. Anyai nagyapám keresztlevelét nézegetem. Sándor Pálnak hívták, fiatalabb korában juhász volt (akár az apja), idősebb korában „mezőőr” az Ebeczkyek ajnácskői uradalmában. (Ez utóbbi adatokat a keresztleveléből olva
