Irodalmi Szemle, 2011

2011/4 - IRODALMI SZEMLE - Ács Margit: Doktorátus (elbeszélés)

8 Acs Margit Más alkalommal meg elmesélte, hogy amikor a harmincas években a vá­lasztások előtt összeírták a szavazásra jogosultakat, a náluk járó összeíró sokáig ott ragadt, és elbeszélgettek. Neki tulajdonképpen nem járt szavazati jog, mert nem volt iskolai végzettsége, de az az illető azt mondta: Asszonyom, az nem lehet, hogy egy olyan intelligens valaki, mint Ön, ne szavazhasson. Ez a dicséret, ez volt a nagy­anyja érettségi bizonyítványa. Sőt. A doktorátusa. Nagy-nagy hála járta akkor a szí­vét az iránt az ismeretlen összeíró iránt, aki olyan boldoggá tudta tenni ezt az asz- szonyt, amilyenné se férje, se gyerekei, se unokái nem tették. Ezek az emlékezések őt is felbátorították a témákat illetően, s amikor már az aznapi menüt és a gyerekek betegségeiről a helyzetjelentést leadta, szóba hozta a férje látogatását a pártközpontban. Gondolta, ez talán hízeleghet a családtagok előmenetelére irányuló hiúságának. E célnak megfelelően adta is elő: neves írók csoportja a most szerveződő folyóiratuk szerkesztőjének kérte fel a férjét, s azért járt a pártközpontban a legnagyobb fejeseknél, hogy dűlőre vigyék a dolgot. De hát csak bizonyos feltételekkel járulnának hozzá a lap beindulásához, úgyhogy nem fog menni, sajnos. A nagyanyja izgalomba jött: És ez az írók lapja lenne? És mit mond­tál, kivel tárgyalt? - Aczél Györggyel. Tudod, ő a második ember Kádár után. - A nagyanyja egész testével préselte ki a hangokat, mert az izgalomtól a nyelve kiduz­zadt a szájából, s percekre elvesztette beszédképességét. Hogy lehet ilyen fontos dolgot a második emberre bízni? Miért nem Kádár intézi az ilyet? Adnak egy lapot az íróknak, aztán megint itt lesz az ellenforradalom. Ezt nem szabadna hagyni. A Kádár tud erről egyáltalán? Ő habogott valamit, de a nagyanyját az nem érdekelte. Kemény tekintettel nézte, a feje remegett: Azt nem akarhatod, hogy ellenforradalom legyen megint! Neked is fiaid vannak! Igaz? - Ő megint habogott, a nagyanyja erre se figyelt, hir­telen kiment belőle az izgalom, visszahanyatlott, és megsemmisítő utálkozással megállapította csak úgy magának: De. Te képes vagy. Te olyan vagy. - Ő jól tudta, hogy az ötvenhetes ügyére gondol, amivel akkor - ő, a mindaddig csöndes minta­diák — alaposan fejbe kólintotta a családot. Hogy akkor mit érzett, mit gondolt hazafelé és még napokig? Nyilván fájdalmat érzett. Az érzelmek sokkal egyszerűbbek, egynemübbek, mint a hozzájuk fűzött magyarázatok. Nem emlékszem, hogy megfogalmaztam volna magamban, ami pedig keservesen igaz volt: ellenségei vagyunk egymásnak. Nemcsak ő tart en­gem ellenségének, hanem én is kénytelen vagyok őt azok közé sorolni, akik ellené­ben élek, mióta az eszemet tudom. Azt sem kellett megfogalmaznom, hogy mindez nem változtat mélységes összetartozásunkon. Minden szál, amely a földhöz kötöz, rajta fűződik keresztül és eltéphetetlen. Egyszerűen csak betöltött véglegessé vált elhagyatottságom fájdalma. Ugyanakkor világosan láttam, hogy pokolian komikus ez az egész. Értelmiségi barátaim egyikének-másikának nagy nevetve meséltem el, hogy van egy iskolázatlan nagyanyám, aki nem tartja Aczél Györgyöt elég kompe­tens tárgyalópartnernek az írók folyóirata ügyében, mert az olyan fontos ügy, hogy

Next

/
Thumbnails
Contents