Irodalmi Szemle, 2011
2011/4 - IRODALMI SZEMLE - Ács Margit: Doktorátus (elbeszélés)
6 Acs Margit gén, a keze ügyébe kerülő fecnikre írta fel az inkriminált szót vagy mondattöredéket. Ám időbe telt, míg Hedvig néni a hályogon keresztül kisilabizálta a szavakat, pláne abból az ortográfiából, amire húga képes volt. Na meg Hedvig néni szlovákul jobban tudott már, mint magyarul. Ha a nagyanyjának véletlenül eszébe jutott, hogy a szó, amelynél elakadtak, hogyan hangzik szlovákul, azt ordította Hedvig néni fülébe. Ez volt a legszerencsésebb eset, a kommunikációs aktus ilyenkor sikerrel zárult. Sokan voltak testvérek, egy kis felvidéki hegyi faluból szivárogtak szét, négyen közülük Budapestre jöttek. A nagyanyja született utolsónak, vele az anyja nem jutott el az ágyig sem, úgy pottyant ki úgyszólván a földre, hogy a legidősebb, akkor már húszéves nővére látta el őt is, meg anyjukat is. Mind kistermetüek voltak, és mongolredő borult szemhéjukra, szúrós, fekete szembogárral lestek ki keskeny szemrésükön, csupa kis tatár. A férfitestvérek is. S jó kezük volt a növényekhez. Egyikük, Cilka néni az újpesti hosszú házak egyikében, ahová a húszas években költöztek, az ajtajuk előtti keskeny ágyúsba néhány tő virágot ültetett - és a harmincas évek végére már virágüzletet nyitott a temetőbejárattal szemben, aztán számos telek került a nevére, üvegházakat építtetett, pedig a férje semmirekellő, részeges kubikos volt, meg is halt hamar. Mariska néni zöldséggel foglalkozott, talicskán tolta a piacra. Neki nem született gyereke, de mivel ő volt az a húszéves nővér, aki világra segítette a húgát, úgy tekintett rá, mintha maga szülte volna, vagyis velük, ezzel a családdal vigasztalódott. Kislánykorában őt is szívesen látta maga körül. Ő viszont, sajnos, nem szerette Mariska nénit, mert kaporszaga volt. Annak se örült, ha busás fizetség fejében a piacon kellett neki segédkeznie. Szorongott, amikor rábízta a kosarakat meg a pénzes kötényt, s elment valami dolgát intézni, mert az asz- szonyok arcátlanul kihasználták, hogy ő jólnevelten tiszteli őket, és minden árat lealkudtak. Megszeppenten engedett, abban a reményben, hogy Mariska néni nem jön rá, meg különben is restellt öt filléren huzakodni. Cilka néninél is árult, ott is fizetésért, de az más volt: üzlet, szép kirakattal, szabott árakkal, rendelésre készült csokrokkal és koszorúkkal. Amíg nem jött vevő, olvashatott a kábulatig a növények kigőzölgésében. Ciklámen, gladiólusz, krizantém — ezeket szerette. A szegfűt nem. Nem azért, mert a szára könnyen eltörött, amikor csokorba szedte, hanem mert nem volt benne elég élet. Nagyanyja csak a saját háztartása számára termelt zöldséget, virágait pedig a temetőbe szánta, de a fölöslegből szívesen csinált pénzt is. S mert neki is jó keze volt az ültetéshez, mindig volt az ablakban cédula hol ilyen, hol olyan kínálattal, s virágaiból sem csak a család sírjaira jutott, hanem eladásra is. Húsvétkor például, ugyanakkor, amikor Papus hazavitte a kidőlt akácfát, a nagyanyja is kétségbe ejtette a családot. Afférja volt egy rendőrrel. Egyszerű csokrocskáit a retiküljébe tett be- főttesüvegben tartotta, hogy ne fonnyadjanak el, így szokott álldogálni a buszmegállónál, de akkor, úgy látszik, elragadta a mohóság, s odasettenkedett a temetőbejárathoz a bódésor közelébe. Tűnés, mamikám, tűnés - mondta a rendőr, s erre ő kap
