Irodalmi Szemle, 2011
2011/3 - SZEMLE - Lacza Tihamér: Örök táncra ítélve (Takács András: A legkisebb fiú vándorlásai)
82 SZEMLE rött / űri törmelékké / és hiába volt a szándék / megőrizni a szél / és az idő emlékeit / üres tenyerünk felett / versek haldokolnak / és napébredés idején / az egykor elgondoltról / nincs dallam se már” - üti meg az alaphangot a négy ciklusú kötet élére emelt Jégzajlás láza. A létösszegzésként is felfogható csattanót - „és nincs kérdés / csak elfogadás” - az „elfogyok elfagyok" komor betüjátéka úgy készíti elő, hogy esélyt teremt mégis a mítoszalkotásra. Ajég jelképe tér visz- sza később is több szöveghelyen mint az apokaliptikus csapás, a pusztulás vagy a szenvedés tárgyi megfelelője. Ahogy a negyedik ciklus, a Vér vagyok és test anyaverseinek egyike, a kötet legszebb darabjának, az édesanyát köszöntő Szárnyakat gondoltam karjaid helyére párja, az Egyetlen egész lírai énje mondja: „hallgatásodba zártad a fájdalmakat / jeges mélységüket együtt tudom veled”. (Madách-Posonium, Pozsony, 2010) MÁRKUS BÉLA Örök táncra ítélve Takács András A legkisebb fiú vándorlásai című könyvéről Még ma is élénken emlékszem arra a jelenetre, amikor öt évvel ezelőtt a hetvenöt éves Takács Andrást - sokaknak csak: Takit, Bandi bácsit - barátai, ismerősei köszöntötték, és ebből az alkalomból eltáncolták egyik koreográfiáját is. Valaki a színpadon állók közül felszólította a mestert, hogy ő is álljon be a legények közé és táncoljon velük. A hozzá képest suhancoknak tűnő férfiak között egyáltalán nem veszett el, sőt, mintha készült volna erre a felkérésre, mert olyan szólót vágott ki, amelyet a közönség állva tapsolt végig. Jelképesnek is érezhetjük ezt a képet, elvégre Takács András már iskolás korától kezdve a néptánc bűvöletében élt, és hajlott kora sem gátolta meg őt, hogy akár maga mutassa meg a fiatalabbaknak azokat a tánclépéseket, amelyeket számtalan gyűjtőútja során néptánckutatóként lejegyzett és koreográfusként továbbadott. Most megjelent kötetében a szinte a népmeséket idéző „legkisebb fiú” önjellemzés egy kalandokban bővelkedő történetet ígér, és az olvasó végeredményben nem is csalódik. Nem hagyományos önéletrajzkötetről van szó, hiszen különböző folyóiratokban megjelent cikkekből, könyvekhez írt elő- és utószókból, rádióinterjúk lejegyzett szövegeiből és üdvözlőbeszédekből állt össze, de „egybeszerkesztve” kibontakozik a most nyolcvanéves szerző Sajóti- bától Pozsonypüspökiig ívelő életútja. Takács András annak a nemzedéknek a meghatározó képviselője, amely a második világháború idején lépett a kamaszkorba, s amikor sorstársaival együtt megkezdhette volna középiskolai tanulmányait, jogfosztott, hontalan emberré vált, akinek minden leleményességére szüksége volt, hogy értelmet adjon életének. Akár kalandregényben is megörökíthetők lennének azok a történetek, amelyek vele és társaival megestek az illegális határátlépések alkalmával, a csempészösvényeken osonva, a csehszlovák határőrökkel versenyt futva. Noha jeles szlovákiai magyar írók,
