Irodalmi Szemle, 2011
2011/1 - Gál Sándor: Feljegyzések elmenőben (napló)
20 Gál Sándor Valamit a létező nemlétezőről! Nem a felmondandó a gond, hanem az oda- s visz- szaút. Hogy szabad-e nekivágnom egy ilyen utazásnak egyedül... Március 22., vasárnap. Átvettem Budapesten a Pulitzer-életműdíjat. Kellemes délután volt. Március 25., szerda. Az udvari nagytakarítás napja. Bokorvágás, favágás, a tavalyi építkezés törmelékének az eltakarítása. Estére, ennek következtében, az udvar egyik fele tisztább és szellősebb lett. A garázs feletti részt a jövő héten tisztítjuk meg. Valami keveset délelőtt is dolgoztam. Dobos Laci hívott, gratulált a díjhoz, meg beszélt a Szabad Újság új helyzetéről, arról, hogy valamilyen formában esetleg dolgozhatnék a lapba. Majd meglátom, hogy mit és miként tudnék vállalni. Ezen még gondolkodnom kell, mert a folyamatos publikálás folyamatos munkát kíván, és ma még bizonytalan vagyok benne, hogy jelenlegi állapotomban ez megoldható volna-e? Más oldalról: publikálnivaló volna, ha nem is a napi vagy a heti politikai és társadalmi zajlással közeli összefüggésekben. Esetleg megpróbálom, s ha nem megy, abbahagyom. Ahogy most a naplóírást is... Március 26., csütörtök. Régen azt tartották felénk, hogy aki fát ültet, az abban a reményben végzi azt, hogy a gyümölcsét is megízlelheti. Vagyis van a faültető előtt valamiféle jövő. Ma két facsemetét - egy kajszit és egy cseresznyét - ültettem a tegnap kivágottak helyére. Hogy megérem-e virágzásukat, megkóstolhatom- e gyümölcsüket, nem tudom. Valójában nem is érdekel, de mégis: jó volna látni a cseresznye virágba borulását meg a barackfáét is, s hallgatni a virágok között röpködő méhek zümmögését. Ezenkívül megmetszettem a rózsabokrokat és félig-meddig a Búcsról hozott nyári - „magántermő” - almát is. A létrán való állás, s az ágak lefíí- részelése-metszése alaposan elfárasztott. Egyébként egész délelőtt havazott. Március 27., péntek. Az Eurosport kerékpárversenyt közvetített. A riporter a start után a következőket közölte: „Huszonnégyen indultak, s az lesz a győztes, aki elsőnek ér be a célba.” Hát nem csodálatos?! Ennél csak az lenne a különösebb, ha például a hetedik befutó nyerné meg a versenyt... Túl ezen: délelőtt Kassán orvosi ellenőrzés, elvben rendben van velem és bennem minden. Délután befejeztem az almafák metszését. A létrán állás bizony még fárasztó. Közben pedig az írást mintha elfelejtettem volna. Lehet, hogy nincs miről imom? Március 30., hétfő. Délután Évus hívott: Dénes unokánk ma saját lábára állt, vagyis járni kezdett. Még nincs egyéves az „éhes Dénes”, és már jár! Ezzel szemben én egyvégtében lustálkodom. Pontosabban: délelőtt Szepsi- ben voltam, délután pedig az Irodalmi Szemle készülő ankétjához körmöltem a még hiányzó válaszokat. Ha lesz erő bennem, holnap az egészet bemásolom a gépbe. Április 7., kedd. Mintha magamtól távolodnék, mintha a gondolatok is elhagynának. Nem érzem, hogy a létezésemnek még van valamilyen értelmes célja. Tudom, hogy leírni ilyet nem egyéb a pillanat elbizonytalanodásánál; valamiféle gyengeség lehet, talán tudtakihagyás. De mit tegyek, ha most és itt, ezt érzem?! Ezt
