Irodalmi Szemle, 2011

2011/3 - SZEMLE - Koncz Tamás: Szívügyi protokoll (Térey János: Protokoll)

SZEMLE 77 kéletes, minden él, lélegzik és fogható benne - tele fülledt erotikával és valami távoli bánattal is, mert ezt a kertet már nem lehet visszahódítani. „Ujjong / a bogerdőkben nyíló, rózsaszínű / Varjú- hájat meglátva Mátrai, / és Blanka kék szakáilvirágra bukkan. / Szívós kacsai­val milyen kiterjedt / A kastély megko­pott homlokzatára / S a mészkőtömbök­re kapaszkodó / Vadszőlő! [...] Sötétvö­rösbe öltözött varázsfák, / S okkerben tobzódó juharözön: / Letűnt, kimúlt, megdőlt a zöld uralma.” Térey érezhető szeretettel ír erről a természeti képről, a jambikus lejtésű blank verse sorok pe­dig hullámzanak, felragyognak. Erős el­lentét, hogy aztán ugyanezen a nyelven szakít Mátrai és titkolt szeretője, s hogy jambusokban kémek sört egy sarki cse­llóban vagy tesznek tönkre egy egzisz­tenciát. A Nibelung-lakópark óta nem újdonság a metrikus verselés korszerű használata, ám Térey minden jelenetnek színpadias jelleget ad. Ez oda-vissza ér­vényes: a megszólalás módja dramati­zálja a leghétköznapibb jelenetet, de szereppé, protokollá alakítja azt is, ami valóban fontos, igazi lehetne. A nyelv tehát díszes - zavaró viszont az egyéni hangnem hiánya. A Protokoll egy akolból származó hősei ugyanolyan stílusban, modorban beszélnek, és idé­zőjelek nélkül nehéz lenne eldönteni, éppen ki szólal meg; még Mátrainak sincsenek jellegzetes fordulatai, hangja végső soron a szerzőé. Jellemző példa erre, mikor a főhős reménybeli nőjével, Fruzsinával kirándul, és a kisvasúton ül­nek. „Fruzsina kimutat az ablakon: / »A termekbe belátni a szerelvény / Hótiszta üvegén át. Nézd a fényét! / Ez maga az Erdei Iskola, / Idejárnak sünik, mókusok [...] Itt gurul napra nap üveggolyó, / És itt lakik az ólomkatona«”. Ennyire szé­pen azért senki nem beszél az első ran­din, de még a másodikon sem - talán jobb is lenne, ha inkább narrációként hangzana el. Szemet szúróan gyakori fel­kiáltás a könyvben a teátrális „Ember!”, amit élőszóban egyébként szintén alig hallani. Térey ezzel - de a kötet verselé­sével is - mintha Az ember tragédiájává utalna. A megszólítás figyelmeztetésként hat: vedd észre határaidat, de azt is, hogy sorstárs: közülünk való vagy. A regény terét túlnyomó részt Buda­pest adja, szépségével és nyomorával - egy-egy fejezetben feltűnik Madrid, New York vagy Brüsszel is, de inkább háttérként, csak illusztrálva a Mátraival történteket. A pontos leírások mellett Térey János színpaddá formálja a fővá­rost, ahol szimultán több darab zajlik egyszerre. A Sándor-palotában fogadást tartanak, és „koktélpartit” a Batthyányi örökmécsesnél, ahol csuklyás, maszkos ultrák dobálják a rendőröket - a Bem rakpart pedig védett övezet, de a Nép­színház utca felé sétálni már istenkísér­tés egy diplomata számára, hisz az már a társadalmi barikád túloldala. Mátrai erős idegenkedéssel tekint a „műveleti területre”, ahol a többség él, és undorát meg is vallja: „O, túl sok ember, s oly csúf emberek [...] Ki szóra nyitja száját, undorító. A köszönésük. De a csöndjük is.[ _] A népemet, ha viharvert, ha bü szke: rettegem / Nem az országot, ha­nem csak lakóit; Lakói egy részét. Hogy pontosítsák: / Lakói 98 százalékát.” Egy szűk társadalmi réteg minden ellenérzé­se és sztereotípiája fókuszálódik ebben

Next

/
Thumbnails
Contents