Irodalmi Szemle, 2011
2011/3 - KISEBBSÉG, IRODALOM, TÖRTÉNET - Molnár Imre: Gondolatok Esterházy-képünk alakulásáról (tanulmány)
50 Molnár Imre nyadik virágzásával egyidejűleg zajlott a szlovákiai magyar társadalom szocialista létformáinak - így irodalmi-kulturális életének - kialakítása, azonközben Esterházy János börtönről börtönre vetve, csöndös türelemmel viselt embertelen kínok között élte életét, tegyük hozzá, (szinte) mindenki által elfeledve. Vajon miért kellett ennek így történnie? A szocialista korszak bukása óta eltelt húsz esztendő hallgatására azonban igen nehezen található magyarázat. Pedig kisebbségtörténelmünk legújabb, ún. szocializmus utáni korszakát megnyitó fejezete éppenséggel másképp vette kezdetét. E sorok szerzője jól emlékszik arra a nekibuzdulásra, amely Esterházy kapcsán a rendszerváltás hajnalán áthatotta az „új szellemben” gondolkodó és cselekvési teret kereső szlovákiai magyar — irodalmi és politikai - értelmiségi progressziót. Feledhetetlen számára az Esterházyról szóló, Dél-Szlovákia-szerte megtartott előadássorozatok légköre is, ahol a hallgatóság zsúfolásig megtöltve az előadótermeket, szinte lélegzet-visszafojtva, s nemegyszer meghatottan hallgatta az Esterházy életéről, szenvedéseiről - hosszú idő után - hírt adó első előadásokat. Talán itt kell megörökíteni annak a járni alig tudó idős néninek az esetét, aki, amikor tudomást szerzett a Szen- cen, a művelődési ház nagytermében tartandó Esterházy-emlékestről, autóval hozatta el magát Gömörből gyermekeivel a helyszínre, s az előadás után könnyekkel a szemében mondta, most már nyugodtan halhat meg, mert megtapasztalta, hogy Esterházy János neve nem merül többé feledésbe a felvidéki magyarok körében... Való igaz, a szlovákiai magyarság emlékezetében élénken jelen van Esterházy János emléke, legalábbis ezt mutatják a - mi több, immár nemcsak Szlovákiában, hanem Magyarországon és Lengyelországban is - tiszteletére emelt szobrok, és egyéb emlékhelyek, melyek száma, lassan ugyan, de egyre szaporodik. Nem lehet panaszunk a magyar parlamenti képviselőcsoport által Esterházy emlékére alapított Pro Probitate díjkiosztó rendezvényeire, a Budapesten működő Esterházy Emlékbizottság, illetve a Rákóczi Szövetség e témakört felölelő, s bizonyos mértékben Kárpát-medencei - így szlovákiai - kisugárzású tevékenységére, illetve azon hazai egyházi kezdeményezésekre sem (lásd Pázmaneum Polgári Társulás'3), melyek Esterházy János mártíromságának tényét próbálják átemelni a mai szlovákiai magyar köztudatba. S örömre ad okot a Pozsonyi Magyar Galéria nemes kezdeményezése is, melynek „Hommage ä Esterházy” felhívására számos szlovákiai és magyarországi magyar képzőművész alkotása képezi egy immár 2009 óta tartó, s számos helyen bemutatott vándorkiállítás tárlatanyagát. Az irodalmi alkotások közt nem mellőzhető az a két fontos dráma, amelynek megalkotására Esterházy János kivételes életútja ösztönözte az alkotókat, úgymint Ébert Tibort14 és Siposhegyi Pétert15. Mindkét drámai mű nagy sikerű színházi bemutatót eredményezett. Ébert Tibor Esterházy című drámáját Веке Sándor rendezésében a Komáromi Jókai Színház mutatta be az 1992-1993-as évadban, míg Siposhegyi Péter Hantjával sem takar (Já- nos-passió) című monodrámáját Tarics Péter rendezésében Boráros Imre szlovákiai
