Irodalmi Szemle, 2011
2011/3 - KISEBBSÉG, IRODALOM, TÖRTÉNET - Molnár Imre: Gondolatok Esterházy-képünk alakulásáról (tanulmány)
Gondolatok Esterházy-képünk alakulásáról 51 magyar színművész mutatta be Esterházy János halálának 50. évfordulóján 2007- ben számos szlovákiai és magyarországi helyszínen. Feltétlenül említést érdemel még a komáromi Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület 2008-ban Esterházy János életpályájával kapcsolatos történelmi-irodalmi pályázata, melyre több mint tíz pályamunka érkezett.16 A beérkezett alkotások között több figyelemre méltó írás is található (ilyen például a győztes pályázat, Cegléd József Kázmér Fattyúkiáltás című alkotása, vagy a történelmi kategória győztese, Tarics Péter Ma is ég az oltár című tanulmánya), ezért is kár, hogy ez a fontos pályázat, s annak eredményei szinte semmilyen visszhangot nem váltottak ki a szlovákiai magyar irodalmi életben. Mindehhez persze azt is hozzá kell tenni, hogy az említett pályázók többnyire ismeretlen (vagy kevésbé ismert), az irodalmi kánonban nem vagy alig jegyzett szerzői az irodalmi életnek, bár szándékuk, s a téma iránti elkötelezettségük - a pályázatot kiíró Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület vezetőiével együtt - kétségtelenül tiszteletet érdemel. Mindezen tények mellett még inkább feltűnő a szlovákiai magyar szellemi (irodalmi) élet élvonalbeli képviselőinek Esterházyval kapcsolatos hallgatása. Többek között épp ennek a régóta foglalkoztató hiányérzetemnek köszönhetően vettem kézbe nagy izgalommal az Irodalmi Szemle 2010. júniusi számát. Ebben ugyanis irodalmi életünk egyik nesztora, Mács József író, Levél a mennyországba címmel közölt elmélkedésével kibővített recenziót a „Kegyelem életfogytig” című, Esterházy szenvedéstörténetének dokumentumait bemutató, Szegeden (!) kiadott kötetről.17 Mács József, írásában, ha érintőlegesen is, de kitér az általam most felvetett témakörre is, amikor így ír: „...mi a negyvenöt utáni tájékozatlan és felkészületlen, úgynevezett alapozó nemzedék tagjai évekig jóformán semmit nem tudtunk az Esterházy János életének megmentéséért és szabadulásáért folytatott küzdelemről. Pedig az ötvenes évek elején megnyílt Szlovák Pedagógiai Főiskola magyar tagozatán magam is vizsgáztam az Esterházy Jánoson segíteni akaró Balogh Dénes Árpádnál, aki a Prágai Tavasz bukása után Svájcba menekült a rehabilitált Husáktól félve, akinek halálos ítéletét kimondó, majd életfogytiglani börtönre változtatott perében tanúként jelen volt.” Mennyi ismeretlen adat rejlik csak ebben az egy mondatban! Hogy került a neves magyar jogász tanúként a „szlovák burzsoá nacionalisták” elleni egykori perbe tanúként? S milyen jó lenne tudni azt is, hogy az emlitett „alapozó nemzedék” tagjai vajon mit tudtak Esterházy akkori sorsáról? Mennyire érezték ügyét a magukénak, vagy épp ellenkezőleg: mindennapi életüktől távolinak, idegennek. Miért hiányoznak ezek a témák az eddigi visszaemlékezések - memoárirodalmunk és egyéb műfajú írói alkotásaink - lapjairól? Mács József fenti recenziójában említést tesz az Esterházy János mentésében részt vállaló Mayer Juditról, illetve - az Esterházy Mária feljegyzéseiben szereplő - más ismeretlen szlovák és magyar személyekről is, s persze mindenekelőtt Fábry Zoltánról, akinek érdeklődése és segítőkész lelkülete mélyen meghatotta a fivére kiszabadításáért küzdő Máriát, vagy ahogy a családban egykor őt becézték: Maris
