Irodalmi Szemle, 2011
2011/3 - IRODALMI SZEMLE - Oláh János: Hársak alja; Álmatlanul; Gaia anyánk (versek)
OLÁH JÁNOS Hársak alja Égettbor ízű hársak szélhangon zsolozsmáznak. Hallgatom, s minden elhagy, mondják, talán nem is vagy. Ittlétem fáj a voltban, a semmiig hajoltam. S e szótlan szédületben méhraj köröz fölöttem. Bódult botladozásban csuklik össze a lábam. Hanyatt dőlök a parton, és pók szövi be arcom, mint akit leütöttek, és nem emlékszik többet. Kihűlt káprázat fénye miért siklottál félre? Olyan más most már minden, amiben egykor hittem, semmivé lett azóta, parázna magyar nóta, de nyakamon örökre fojt a tegnap nyakörve: lelkem gyöklényü vétke, testem láz-kelevénye minden titkot kimondat. Halál előtti mondat. S ha elbondul is végre, nincsen, aki megértse a harang szavát hallva, mi a lélek nyugalma. Aki mindig kerestem, most itt heverek resten, magzat az ür hasában: semmit meg nem találtam. Reccsent a híd alattam, kalimpáltam bukottan, kábán és elveszetten, bántottam, kit szerettem. Mégis, mégis jó volna forrás fölé hajolva újjá születve élni, s mint egy igazi férfi, kezedből megízlelni a gyermeklétü semmi népmese-tiszta csöndjét, e tékozló örökét érlelte ősi almát, Isten fluid hatalmát. Álmatlanul Hol pihenne, nincsen fészke, téli ágbog menedéke. A vállunkra ha leszállna, behegedne sebes szárnya. Csak azért is, hogy repüljön, újabb ezer évbe tűnjön, a baljós sorssal dacolva megsebzett szárnyát kibontja. Tépett, fehér tolla véres, rebbenése ezeréves. Odafönn a sajgó kék ég nem nyújtja a vágyott békét. Tollörvény zúg a magasban, aztán elenyészik lassan. Emese kifordult álma szétfröccsenő célgömb-alma.
