Irodalmi Szemle, 2011
2011/3 - IRODALMI SZEMLE - Petőcz András: Másnap (regényrészlet)
22 Petőcz András szágban, ahonnan ez a háború elindult, és ahonnan a háború kirobbanásának a pillanatában elmenekültem az alagúton át. Arra gondolok, ott, a szekéren, hogy akkor, amikor még ilyen nagy házak között laktunk, akkor még az anyanyelvemen beszélt velem az anyám. Azon a nyelven, amelyiken az öregember is megszólított. Akkor, amikor megkérdezte a nevemet. És látom magamat négy- meg ötévesen. És egy férfi arcát is látom, akinek rövid, vörös haja van, és nagyot nevetve a magasba emel, fel, a magasba, a feje fölé. Annyira elgondolkodom, nem is hallom, hogy a fiatal, barna bőrű férfi, aki segít, kérdez valamit. Ülök a szekéren, a bakon, a fiatal férfi mellett. És ő meg csak néz rám. Várja, hogy válaszoljak. Talán azt kérdezte, hogy jó helyen járunk-e. Az öregember az egykori buszmegállóban, akkor, amikor megkért arra, hogy keressem meg a lányát, megmondta az épület nevét, amit keresni kell, és utcát is mondott. Valamint a lakás számát is megadta. Mondom a fiatal férfinak, hogy kérdezősködni fogunk. Mert egyébként sohasem találunk oda. Minden szembejövőtől az utcát kérdezem, meg aztán mondom az épület nevét is. Általában nem válaszolnak. Csak mennek tovább, elfordított fejjel. Végül az egyik fekete lepellel letakart fejű nő egy nagas, huszonöt emeletes épületre mutat. Azt mondja, az ismert keverék nyelven, hogy igen, ez az, jó helyen járok. Belépek a betonépület lépcsőházába. A lift felvisz egészen a huszadikig. A gyomrom émelyeg a bűztől, a húgyszagtól, a kosztól. Nézem a bogarak vándorlását a felvonóban. Csak nehogy így legyen, Uram, mondom magamban, csak sose így legyen. Motyogok magamban, mint valami féleszű. Nem akartam ezt, hogy idekerüljek, aztán meg mégis úgy látszik, hogy ezt akartam. Nem értem ezt az egészet, nem tudom, mit akartam valamikor, mit nem akartam, mindenesetre most itt vagyok, miközben folyton csak azért imádkozom, hogy el ne jussak idáig. Mégis itt vagyok. A betonház huszadik emeletére érek, megkeresem az 1288-as számú ajtót. Ezt a számot mondta az öregember. Csöngetek. Csend. Csend van körülöttem. Kihalt sikátorfolyosón állok. Várom, hogy ajtót nyissanak. Most aztán félek. Most először félek igazán azóta, hogy itt vagyok a tengerparti városban.
