Irodalmi Szemle, 2011
2011/3 - IRODALMI SZEMLE - Petőcz András: Másnap (regényrészlet)
18 Petőcz András Én azt hittem, hogy valamit mondani akar. Hogy azért int, hogy hajoljak közelebb, mert súgni akar valamit a fülembe. És ahogy közelebb hajoltam, váratlanul megfogta az államat. És erősen tartotta az állkapcsomat, azokkal a göcsörtös, tömpe ujjaival. És csak nézett az arcomba. Nézett bele a szemembe. Hosszan. Nem tudom, meddig tartott az egész. Valahogy sokáig. És valahogy jó volt, ahogyan nézett. Vagy nem is volt jó? Csak utólag jó gondolni rá? Csak gondolni is arra a különös pillanatra? Nézett, aztán meg a nevemet kérdezte. És az nagyon is furcsa volt. És felkavaró. És összeszorult a torkom. És a sírás kerülgetett. Mert nem azon a keverék nyelven kérdezte az öregember a nevemet, amin ebben a városban szoktunk beszélni egymással. És nem is azon a nyelven, amit a tóparti városban használtunk korábban. És nem is azon a hivatalos, állami nyelven, amit abban az országban tettek kötelezővé, ahonnan elmenekültem. Ahol meghalt az anyám, és a legjobb barátnőm, Amélie. Hanem azon a nyelven, ami mindezek a nyelvek előtt volt. Vagyis, a legelső nyelven. Azon, amelyik megelőzte azokat a nyelveket, amelyeket valaha is volt alkalmam megismerni. Azon a nyelven kérdezett tehát, amelyiken egészen nyolcesztendős koromig beszéltem. Az anyanyelvemen. Fogta az államat az öregember, a göcsörtös, tompa ujjaival, nézett bele a szemembe, és ezen a nagyon régen hallott nyelven, az anyanyelvemen azt kérdezte tőlem:- Hogyan is hívnak, kislányom? És akkor valami elszakadt bennem. Néztem az öregember arcába, és hirtelen minden annyira fájt. És éreztem, hogy könnyes lesz a szemem. És a torkomban olyan gombóc volt, hogy alig tudtam válaszolni. Aztán néhány pillanat után valahogy mégis összeszedtem magam. És végre ki- mondtam a nevemet. Azt a nevet, amit évek óta nem volt szabad kimondanom. És én is az anyanyelvemen válaszoltam. Az anyanyelvemen mondtam ki azt a nevet, amit nem mondott ki még az anyám sem, nyolcéves korom óta:- Aysa. Aysának hívnak - mondtam. És egy pillanatra odahajtottam a fejem az öregember vállára. És akkor ő átölelte a nyakamat, és megsimogatta az arcomat. És aztán megérintette a fülemben a fülhallgatómat is. Mint aki azt kérdezi, hogy valójában mi is történt velem. De aztán nem kérdezett semmit. Csak egyre az arcomat meg a hajamat simogatta.
