Irodalmi Szemle, 2011
2011/2 - SZEMLE - Száz Pál: A kígyó, avagy a pokol bennünk (színikritika)
SZEMLE 87 tésre, hogy Orfeusz belső hangjairól, démonairól van szó. Végül elgyötörtén rogy le az ágyra, elalszik. Az II cielo rész is a reggel fényeivel kezdődik — „Che puro ciel! Che chiaro sol!” énekli Orfeusz, miután felébredt. Addigra azonban kitakarít a bejárónő (ugyanaz az énekesnő játssza, aki Ámort, ugyanolyan bájosan), felsöpri a cserepeket, magával hozza Euridice vörös ruháját a tisztítóból, megtérít, méghozzá két személyre, majd elmegy. Orfeusz lassan feleszmél, egy pillanatra talán azt hiszi, álom volt csak de nem, nem az volt. A másik székre ráteríti Euridice ruháját. Felveszi a földről a könyvkupac mellől a laptopot, ír. Talán verset, de az is lehet, hogy csak szörfözik a ne- ten. Ide érkezik Euridice, onnét, ahová távozott, jön a folyosóról, vagyis a fényből, kopog, egymásra találás, teljes a boldogság. Mire kétségbeesik, amiért Orfeusza rá sem néz, beesteledik. A duettjük házastársi veszekedéssé alakul, szinte Bergman módra, Euridice becsapja az ajtót, a folyosón ül a fal tövében. Aztán persze minden úgy történik, ahogy kell: Orfeusz megenyhül, ránéz, Euridice másodszor is ugyanúgy távozik - jön Gluck legnagyobb slágeráriája, a „Che faró senza Euridice?”Az eredeti változat boldog végét, a lietofine-1 a Treliúski-vál- tozat eleve kizárja nem fér bele. Nem jön Amor, nincs megnyugtató feloldás. Az utolsó, Euridice című részben éjjel látjuk Orfeuszt. Az ebédlőasztalnál ül, figyel, ír. Váratlanul belép Euridice a fürdőből, készen az alváshoz. Nem néznek egymásra. Euridice lefekszik, Orfeusz tovább bámulja a képernyőt. A kar a „Trionfi amore” helyett Euridice gyászdalát énekli, ugyanúgy, ahogy az elején. A nászágy körül rajta Euridice körben felcsapnak a lángok — ez a hamvasz- tót idézi. Itt a vége. Zavarba ejtő vég. Lehet, hogy az egész csak álom volt? Vagy ez az előtörténet, tehát visszaugrottunk a múltba, mikor még élt Euridice? Netán metafik- ció — ezt képzeli, sőt írja Orfeusz? Mégis megkapták a második esélyt? A darabot lélektaninak nevezhetjük, de semmiképp sem realistának. Valójában az egész darab, a látott, erre fut ki. Treliúski mesterien keveri a valóst az irreálissal, a jelenetek hol a logika, hol a látomás, a vízió törvényeire épülnek, az előadás a kettő közt elegánsan lavírozik. Ugyanúgy, ahogy a zene és a jelenetek viszonya is az egymásra hangoktól ahogy Gluck és Calzabigi szerették volna - az enyhe kontrasztig (Haydn) skálázik. Ugyanez mondható el a mozgás és zene viszonyáról s mise en scene néha már a tánc határáig merészkedik, néha viszont a tempó, dinamika, hangulat kontrasztban vannak. Az előadás egészében véve abszolút koherens marad, s ez nagyrészt a repetitív elemeknek köszönhető - szituációk térnek vissza, mozgás- elemek, pózok ismétlődnek, sőt maga Euridice is Euridice adott, kétszerezett) halálára összpontosítva. Ez a gyász dramaturgiája - vagy pszichológiája. A veszteség után az ember fejében újra és újra ugyan lejátssza a múlt jeleneteit, ám képzelete, érzelmei mindig másra színezik őket. Kortársunk Orfeusz, a visszafogott, szürke enetcllektücl, ugyanúgy bolyong a saját fejébe zárva, ahogy a kiüresedett lakásban. Kiüresedett, mint a kapcsolat
