Irodalmi Szemle, 2011
2011/2 - SZEMLE - Száz Pál: A kígyó, avagy a pokol bennünk (színikritika)
SZEMLE 85 A kígyó,avagy a pokol bennünk A varsói Teatr Wielki és a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színház közös előadása Azt mondták, szinte bárhová ülhetek, alig lesz közönség, mivel alig szokott lenni. Az Orfeuszon. Fél órával hamarabb ülök be. Mi történt - nem is értem -,volt ilyen valaha? Üres az egész nézőtér - tök egyedül vagyok. Mindig is perverz vágyam volt, hogy csak nekem játszanak el egy teljes operát - álmodozom, válogatok, mérlegelek, aztán leülök középre. Nézem a díszletet, néha gyönyörködöm, de inkább csak konstatálom. Bob Wilson felejthetetlen Orféó- jára gondolok. Egy mai luxuslakás, ízléses, kissé rideg, funkeionalista. Balra az ebédlőasztal, mögötte, hátul, túl a függönyön toronyházak fényei látszanak. Balra a lakás ajtaja, azon till a folyosó - más lakások bejárataival benyúlik egészen hátra a kulisszák mögé. Varázsszóra a színpad fölé kivetítik a folyosót. Középen, pár lépcsőfokkal feljebb hatalmas franciaágy, mellette balról fürdőszoba - átlátni az üvegtéglákon. Az ágy mögött, a hátsó falon, velem szemben, ó, ne - tükör. Tükör a színpadon. Semmi jót nem jelent. (Ekkor még persze nem tudom, hogy „véletlenül” sem fog becsillogni, és hogy meglepetéseket tartogat.) Látom magam a tükörben, aztán másokat is, aztán már hallok is - angolul beszélnek, aztán magyarul, és persze jönnek az elmaradhatatlan bécsi nénik, erélyes gesztusokkal magyaráznak egymásnak a műsorfüzetük felett. Szlovák szó alig, és itt-ott. Úgy tűnik, mintha minden (szomszédos) országból jönnének, csak Szlovákiából nem jönne senki. Leginkább mégis közönyös vagyok, és nem szeretek várni. Időben kezdenek, nem várnak több embert, elég így, hogy megtelt a nézőtér harmada. Kezdődik az Orfeo - kezdődik az opera. Nos igen, az opera Orfeusszal kezdődött, aztán a 17., 18. században megállás nélkül gyártódtak az operák az Orfeusz- témára. A 18. század derekára már rendesen befulladt a téma. A század második felében igazából két jelentős feldolgozása emelkedik ki a se szeri, se száma Orfeókból: Glucké, és három évtized múlva Haydné. Ezek két különböző és ellentétes egérúton szöknek meg a túl- spilázott téma, a tradíció és a mítoszváltozatok útvesztőjéből. Haydn a mítosz szinte összes motívumát, elemét felhasználja, mindent megjelenít, még a - már- már erőszaktevő - Aristeust is. Szomorú vég, oda Euridice, és Orfeuszt széttépik a vérszomjas bacchánsnők.1 Mindezt általában könnyed, vidám, rokokó beütésű zenére. Még az is lehet, hogy hülyét csinált szegény Orfeuszból. Gluck és persze Calzabigi ellenben puritán szigorral csak a lényegre szorítkozik, és csak három szereplőt énekeltet. A zene a dráЛ L anima del filosofo, ossia Orfeo ed EuridiceA nem is olyan régen láthattuk a zseniális Zsótér rendezésében.
