Irodalmi Szemle, 2011
2011/2 - IRODALMI SZEMLE - Gál Sándor: Feljegyzések elmenőben II. (napló)
Feljegyzések elmenőben 2. 31 Április 25., szombat. Tavaly szeptember óta a legnagyobb fizikai teljesítményt vittem végbe. Buzitárói egészen Veresegyházig vezettem az autót, nagyobb gondok nélkül. Azt hiszem, ez volt az eddigi legfontosabb erőpróbám, amióta kioperálták a rákos gyomromat. A lényeg az, és annyi, hogy újra képes vagyok több órán át olyan összpontosításra, amely a korábbi teljesítőképességemhez hasonlatos, ha még nem is egyenlő azzal. Mindezt most Veresegyházon írom, mert egy hétig itt leszünk Endre és Dénes látására... Április 26., vasárnap. Éviké könyvespolcán Vladimír Mináč Összefüggések című kötetét találtam (Tőzsér Árpi fordította). A maguk idejében Mináč írásai „események” voltak a szlovák irodalomban és a közéletben egyaránt. Mert - az akkori körülmények között - „nem kímélt” senkit és semmit. De ehhez azt is hozzá kell tennem - és gyorsan -, hogy ő többet engedhetett meg magának, mint akármelyik kortársa. így szókimondása történelem és irodalom dolgában - lényegében az akkori hatalom jóváhagyásával, vagy legalábbis elnézésével, esetleg támogatásával válhatott valóra. (Egy időben, úgy emlékszem, Mináč tagja volt az SZLKP KB Elnökségének, ami komoly politikai pozíciót jelentett.) Mostanra azonban ezek a mára már történelmi „engedmények” nemigen érdekesek, ellenben az biztos, hogy Vladimír Mináč kora szlovák irodalmának és közéletének egyik legeredetibb írója- publicistája volt. Sok állítása megkérdőjelezhető ugyan, sőt, sok mindenben nem volt igaza, és azóta sok minden megszürkült vagy leegyszerűsödött, azonban néhány érve és felismerése - történelmi tények ezek - ma is megszívlelendő, annak ellenére, hogy minket, magyarokat, nem szeretett valami nagyon. Vitái, haragvásai valamiféle tisztázni való szándékot is jeleztek, s ezt személyesen is tapasztalhattam, amikor egy alkalommal Budmericén közel egy hónapon át több alkalommal is beszélhettem vele különböző kérdésekről. Talán ezzel kapcsolatban is felelevenítem majd - a pozsonyi évek kapcsán - pár emlékemet. Ugyanakkor az is fontosnak tűnik, hogy a többi, ott megismert szlovák íróval való találkozásokat is megörökítsem (Štefan Záry, Andrej Plávka, Ondia Lysohorský, a lah költő és mások). Szóval az Összefüggések ilyen „összefüggéseket” is ide idéztek elém - föladatként holnapra, holnaputánra. Április 27., hétfő. Valahogy nem érzem magamat otthon a saját bőrömben. Igyekszem ugyan összeszedni magamat, de nem sikerül. Tele vagyok furcsa bizonytalansággal, ami rám telepedett, mint hajnali síkságra a köd. Nem látom a fényt, a napébredést, nem érzem a mozgás ritmusát és szépségét sem magamban, sem magamon kívül. Mintha már nem is élnék. Igen! A feleslegesség-tudat telepedett rám. És hideg van! S mintha ebben a hidegben valami elveszett volna, valami, amit pedig nem tudok megnevezni. Félelmetes a megnevezhetetlen! Általa megszakad minden összefüggés. S nem csupán bennem, hanem a természetben is. Ami világos volt, elveszíti fényét létre jön a tudat félhomályai
