Irodalmi Szemle, 2011

2011/2 - IRODALMI SZEMLE - Gál Sándor: Feljegyzések elmenőben II. (napló)

Feljegyzések elmenőben 2. 31 Április 25., szombat. Tavaly szeptember óta a legnagyobb fizikai teljesít­ményt vittem végbe. Buzitárói egészen Veresegyházig vezettem az autót, nagyobb gondok nélkül. Azt hiszem, ez volt az eddigi legfontosabb erőpróbám, amióta kio­perálták a rákos gyomromat. A lényeg az, és annyi, hogy újra képes vagyok több órán át olyan összpontosításra, amely a korábbi teljesítőképességemhez hasonlatos, ha még nem is egyenlő azzal. Mindezt most Veresegyházon írom, mert egy hétig itt leszünk Endre és Dénes látására... Április 26., vasárnap. Éviké könyvespolcán Vladimír Mináč Összefüggé­sek című kötetét találtam (Tőzsér Árpi fordította). A maguk idejében Mináč írásai „események” voltak a szlovák irodalomban és a közéletben egyaránt. Mert - az ak­kori körülmények között - „nem kímélt” senkit és semmit. De ehhez azt is hozzá kell tennem - és gyorsan -, hogy ő többet engedhetett meg magának, mint akárme­lyik kortársa. így szókimondása történelem és irodalom dolgában - lényegében az akkori hatalom jóváhagyásával, vagy legalábbis elnézésével, esetleg támogatásával válhatott valóra. (Egy időben, úgy emlékszem, Mináč tagja volt az SZLKP KB El­nökségének, ami komoly politikai pozíciót jelentett.) Mostanra azonban ezek a má­ra már történelmi „engedmények” nemigen érdekesek, ellenben az biztos, hogy Vladimír Mináč kora szlovák irodalmának és közéletének egyik legeredetibb írója- publicistája volt. Sok állítása megkérdőjelezhető ugyan, sőt, sok mindenben nem volt igaza, és azóta sok minden megszürkült vagy leegyszerűsödött, azonban néhány érve és felismerése - történelmi tények ezek - ma is megszívlelendő, annak ellené­re, hogy minket, magyarokat, nem szeretett valami nagyon. Vitái, haragvásai vala­miféle tisztázni való szándékot is jeleztek, s ezt személyesen is tapasztalhattam, amikor egy alkalommal Budmericén közel egy hónapon át több alkalommal is be­szélhettem vele különböző kérdésekről. Talán ezzel kapcsolatban is felelevenítem majd - a pozsonyi évek kapcsán - pár emlékemet. Ugyanakkor az is fontosnak tű­nik, hogy a többi, ott megismert szlovák íróval való találkozásokat is megörökítsem (Štefan Záry, Andrej Plávka, Ondia Lysohorský, a lah költő és mások). Szóval az Összefüggések ilyen „összefüggéseket” is ide idéztek elém - föl­adatként holnapra, holnaputánra. Április 27., hétfő. Valahogy nem érzem magamat otthon a saját bőrömben. Igyekszem ugyan összeszedni magamat, de nem sikerül. Tele vagyok furcsa bizony­talansággal, ami rám telepedett, mint hajnali síkságra a köd. Nem látom a fényt, a napébredést, nem érzem a mozgás ritmusát és szépségét sem magamban, sem ma­gamon kívül. Mintha már nem is élnék. Igen! A feleslegesség-tudat telepedett rám. És hideg van! S mintha ebben a hidegben valami elveszett volna, valami, amit pe­dig nem tudok megnevezni. Félelmetes a megnevezhetetlen! Általa megszakad minden összefüggés. S nem csupán bennem, hanem a természetben is. Ami világos volt, elveszí­ti fényét létre jön a tudat félhomályai

Next

/
Thumbnails
Contents