Irodalmi Szemle, 2011
2011/2 - IRODALMI SZEMLE - Szalay Zoltán: L. második élete (novella)
20 Szalay Zoltán sa magát, mondta, vizet löttyintve a vállamra. Nagy az öröme, hogy egy élőhalottat láthat vendégül, úgy tartja, ezzel kiengesztelheti az ördögöket, akik gyötrik őt, tudja, folyton-folyvást kaparásszák, állandóan kaparásszák őt odalent, mondta, s cinkosan a combja közé bökött. Mit beszélsz, rivalltam rá, felugortam, s megint elém tolult a sötétség egy pillanatra, magába zárt a sírbolt, hogy aztán nyersen törjön rám a fényhuzat. Fogtam szerény cókmókom, félrelöktem a féllábú fiút, s amilyen erősen tudtam, belerúgtam az oldalába. Odakint hűvös volt már, fogvacogtató éjszaka készülődött. Mintha biztos vezérfonál vezetne, úgy baktattam előre a koromfekete estében, az agyam üres volt, csak a fájdalom lüktetett benne. Mikor azonban a meghitt fényével távolról kedvesen hívogató ház elé érkeztem, hűvös biztonsággal számoltam utána, mennyire lehet elég az a kis pénzecske, ami nálam van, majd egészséges hévvel nyitottam be az ajtón. Elkábított a levegő odabent, a dús illatok, a melengető színek. Alig törődtem a nők és férfiak hirtelen szerterebbenő gyülekezetével, arcukon a fagyos döbbenettel, a szúrós szavaikkal: valami lágy masszában úsztam. Aztán hamarosan arra ocsúdtam, hogy egyedül vagyok egy szobában egy lánnyal, nem rózsaszín vagy bordó, vagy karmazsinvörös ugyan a környezet, hanem kiábrándítóan sivatagszürke, ám a lány bőre finom halványbarack. Lenge fátyolszerűség volt rajta, a roskatag ágyon hevert, furcsa, szabálytalan pózban, hosszú, törékeny póklábai voltak, a teste vékony, de pompás, érett vonásokkal. Látszott a termetén, az arcán, az ajkán, a mozdulatain, hogy nemrég került még csak ide, s meglehetősen alacsony sorból, a beszéde sem volt még igazi kéjnőhöz illő, csak egy parasztlány makogása. Ügyi, nem fog harapni, hebegte, nem akarom, hogy harapdáljon. Én már meztelenül álltam az ágy előtt, a kezembe fogtam a farkam, és szép lassan, nyugodtan húzogatni kezdtem. Még sosem csinátam hóit emberrel, mondta, s ledobta magáról a fátylat, szétvetette hosszú lábait, hogy feltűnjön rózsaszín húsmélysége. Belevetettem magam, s olyan őrült erővel tettem erőszakot rajta, hogy utána szégyentől pirosló arccal menekültem ki a házból, fülemben a kis parasztlány bőgicsélésének hangjával. Nem vagyok halott, nem vagyok halott, mondogattam magamban, a városból kivonulva. Nem vagyok halott, ismételgettem, miközben bejártam az országot, de sehol sem fogadtak be. Mindenhol ugyanazokat a vádakat vágták a fejemhez: mivel érdemeltem ki ezt, mit képzelek, hogy épp engem, csakis engem támasztottak fel. Nem mehettem immár sehova. Azaz egyetlen helyre mégis: Őutána. Azt rebesgették, a fővárosba vonult, és nagy dolgokat készül véghezvinni. Háborúról beszéltek, új királyságról, megváltásról. Engem mindez teljesen hidegen hagyott. Egyet akarhattam csak: mivel Ő volt az, aki feltámasztott, Rajta a sor, hogy ezt a baklövését helyrehozza, s visz-
