Irodalmi Szemle, 2011
2011/2 - IRODALMI SZEMLE - Szalay Zoltán: L. második élete (novella)
L. második élete 19 san eltűnt odabent. Megálltam az ajtó előtt, a vállamon a súlyos ekekeret, elnyerí- tettem magam még egyszer, hogy eresszen már be, de hiába törtem magam, nem történt semmi. Az árut ledobtam a küszöbe elé, s elkullogtam. Hasonlóképpen jártam másik két régi ügyfelemnél és cimborámnál: meg sem akartak ismerni. Az árut ott hagytam nekik, azt habogva magamban: elhozzák majd az árát, biztos észhez térnek, majd, ha elmúlik. És vakartam, vakartam veszettül a hegeket, a legszívesebben belevetettem volna magam a porba, a rühös ebek közé, hogy ott hempergőzzem velük, harapva-karmolva a testem, nyüszítve bele a sivatag csendjébe. Elnyúltam a kényelmes, elegáns ágyon a szállásomon; délután volt, a ház üres, nincs nyoma sem a szállásadómnak, sem gnóm szolgájának. Mielőtt nekifognék maradék megrendeléseimnek, tudtam: be kell térnem a fogadóba. Az egyetlen nagy helyiségből álló ivó nem volt zsúfolt, de nem is kongott az ürességtől; jobbára átutazó kereskedők üldögéltek odabent, mindet ismertem persze, visszajáró vendégek voltak B.-bcn. Némi megkönnyebbülést éreztem az ismerős arcok láttán, mintha, mondjuk, tízéves távoliét után tértem volna meg a szülővárosomba, holott alig két hete jártam utoljára idekint. Megkönnyebbülés s egyben megrökönyödés: a jól ismert arcokon gőgös megvetést láttam, amint beléptem, mind elfordultak, a szájukat húzkodták, morogtak, mindenféle szitkokat. Egész testemben reszkettem a viszketéstől, s az áporodott rothadásbüz egyre csak kúszott fel a testemen az orromig; mégis, erőt vettem magamon, leültem közéjük. Mereven néztem őket, türelmesen, mind régi-régi ismerősök, gyerekként játszottunk a b.-i utcák porában, fürdőző rabszolgalányok után leskelődtünk, nehéz és hosszú éjszakákat mulattunk át együtt. Bezzeg az öreganyja, susmogták, az meggebedhetett, azon nem segített a drágalátos barátja. S amikor az unokaöcsémre rádőlt az a kurva gerenda, dünnyögték, tavalyelőtt... A hitvány férge. Hiszen tudjátok, hogyan támasztotta fel. Bement a sírboltba, és jól farba töcsköltc... Teljes erővel kitört rajtam a reszketés, eszelősen vakarózva rohantam ki a fogadóból, a műhely felé, útközben majdnem elgázolt egy szekér, amit egy fiatal, dühödt dromedár húzott. Kiabáltak meg mutogattak rám a járókelők, de mikor feléjük pillantottam, elfordultak, s mentek tovább, mintha meg sem szólaltak volna. A műhely bejáratánál egy megszeppent, hatévesforma fiúcska fogadott; ahogy ránéztem, furcsa nyugalom ömlött szét bennem. Alig vártam, hogy megszólíthassam, de megelőzött. A gazdám, T. üzeni, hogy ne zaklasd őt többé semmiféle ügyben, nem fogad, mert halott emberekkel tárgyalni istentelen dolog. Azzal elszaladt. Nem mentem be a műhelybe, visszatértem a szállásra. Lefeküdtem, de hamarosan örülctes viszketési roham gyűrt le, rángatózni és dühöngeni kezdtem, lefordultam az ágyról a padló köhögtető porába. Arra ocsúdtam, hogy a féllábú fiú mossa az arcom, a hajam, a nyakam. Az arcán kaján megvetés, a szemei zölden villogtak, s ahogy vigyorgott, látszott, csak hátul van neki két őrlőfoga. Nyugalom, gügyögte, az úrnőm nem szereti, ha őrjöngenek a vendégei. Azt akarja, hogy jól tart
