Irodalmi Szemle, 2011

2011/2 - IRODALMI SZEMLE - Szalay Zoltán: L. második élete (novella)

Szalay Zoltán

való döntés az volna, ha fognám magam, és a tanítványául szegődnék, elhagyva minden e világi hívságot és hiábavalóságot, egyszer s mindenkorra.

Megvontam a szemöldököm, és csak annyit válaszoltam, most elmegyek innen egy időre.

B. kicsi város, egyesek falunak csúfolják, de ha egy magamfajta, nem teljesen nincstelen mesterember szállást keres, bőven van válogatnivalója. Kivéve, ha olyasmin ment keresztül, mint én. Aznap este hét vagy nyolc szálláshelyen utasítottak el; a szállásadók hosszasan vizslattak, alaposan kikérdeztek, de minden esetben jól tudtam, hogy csak szánalmas színjátékról van szó: B. kicsi város, mindenki tud mindenkiről mindent, az én történetem pedig messze földre eljutott már, a város határán túl is. Az emberek gyanakvóan méregettek, s szinte kivétel nélkül mind azzal küldtek el: nincs szabad szobájuk. Hogy aztán rohanjanak a szomszédhoz elújságolni, hogy náluk járt „az az ember”.

Késő éjszaka volt már, amikor egy furcsa teremtményt láttam bukdácsolni mögöttem a porban: egy féllábú, elferdült gerincű fiú volt, a tartása, akár egy szélviharban megtépázott fatörzsé, de gyorsan szökdelt, fürgén beért, s lihegve szólított meg: az úrnője hallotta, hogy szállást keresek, és kéri, válasszam az ő hajlékát. Any- nyira fáradt voltam már akkor, s olyannyira kikészültem a folyamatos vakarózásban, hogy teljesen közönyösen szegődtem a fiú nyomába. Percek alatt a házhoz értünk, a fiú bekísért, de nem vezetett az úrnője elé, hanem egyenesen a szobámba. Nem kérdeztem semmit, azonnal levágódtam az ágyra, akár egy romlott gyümölccsel teli zsák.

Az úrnőt másnap sem sikerült megismernem. A féllábú, kicsavarodott testű fiú feltűnt ugyan reggel a ház körül szökdécselve, nem volt alkalmam azonban megkérdezni tőle, hol találom a szállásadómat. Borsózott a hátam ettől a háztól, csendes volt, és szinte teljesen bútortalan, sehol egy felesleges kacat, mindössze szigorúan szükséges berendezések: ágy, kancsók, edények. Étvágytalanul indultam a körútra, amit már jóval korábban meg kellett volna ejtenem, ha Mária és Márta nem tartottak volna vissza.

Három megbízásomat még épp győztem befejezni, mielőtt leterített volna a kór; ezeket már csak ki kellett szállítanom az ügyfeleimnek. Lopakodva közelítettem meg a műhelyem, amely a Máriával és Mártával közös házunkhoz volt hozzátapasztva, de szerencsére csak hátulról lehetett bejutni. Kisebb szerszámokról volt szó, nem kellett szekeret bérelnem, puszta kézzel is kiszállíthattam az árut.

M., aki régi ügyfelem volt, másnapos arccal üldögélt a háza előtti kis pádon, kezében egy csorba peremű kancsót szorongatva. Messziről odakurjantottam neki: közvetlen volt a viszonyunk, nem egy véletlen találkozásunk után kötöttünk ki valamelyik fogadóban, s vigadoztunk hajnalig. M. egy ideig tanácstalanul nézett felém, majd lassan, kimért mozdulatokkal feltápászkodott, s egyre inkább belelendülve, a háza bejárata felé indult. Én is gyorsítottam, s még egyszer rákiáltottam: én vagyok, L.; vetett még rám egy zavaros pillantást, már az ajtóból, majd villámgyor-